S. Lackovits Emőke: Viseletek öltözködési kultúra a Bakony és a Balaton- felvidék falvaiban (Veszprém, 2001)
Magyar viseletek a XIX. században
1848 előtt a férfiak a hajukat, amint korábban is, 3-6 varkocsba fonták, vagy kieresztve hordták a fül előtt hagyva egy-egy tincset, amint ez az ekkor készült metszetekről már ismert. A két, fül mellett befont, csimbókra kötött, majd harminc éven túl fésűvel összefogott haj jellemezte a férfiak hajviseletét. Kalapjuk nagy és pörgeszélű, az öregeké sima szélű magas („púpostetejű"), ill. a cilinderhez hasonló, felkunkorodó széles karimájú „csökli kalap" volt, télen pedig fejükre dupla báránybőr süveget, nemezsapkát, Szigliget vidékén vidrabőrös sapkát tettek. A régi, azaz a 19. század első felének férfi inge ekkor már nem volt fellelhető. „A régi férfiing is más volt, mint a mostani... Maguk szőtte vászonból készült, kurta volt, csak derékig ért... fent fűzőmadzaggal kötötték össze... A szűkujj, kizellő (kézelő), gallér, gomb és hosszúing mind új dolog, mely a régit úgy kiszorította..." A hozzá hordott hosszú nyakravaló a téli öltözet részévé lett. A gatya ahogy bővült, úgy rövidült. „Egy régi gatyához 7-8 szél vagyis 5-6 réf vászon is kellett... belehúzták a fűzőmadzagot, s a gatya bőségét arra rendesen ráráncolták... A gatya hossza szára ikráig, félszárig ért s alul volt mesterkéje vagyis rojtja. Télen két gatyát húztak egymás fölé..." Télen sokan birka vagy kecskebőr nadrágot húztak, amit lábszáron a kapca fölött tekerővel körülcsavartak a csizma felhúzása előtt. Ezt szorította ki azután a szűk szárú kékposztó nadrág. Munkára megmaradt viszont az egész térségben az erős, pamut nélküli vászonnadrág, a kittől vászonból varrott. Az ing fölé vették a többnyire posztó, derékig érő, zsebbel ellátott, hajtóka nélküli fémgombos mellényt, amelynek egyes ünnepi változatait hátán hímzéssel is díszítették. Ezt a különböző színű, hajtókás, szaténhátú, csontgombos mellények váltották fel. Az újabb ruhadarabok között a kötött ujjas „belső rékli" is megjelent, amelynek divatját viszont a német lakosságtól vették át. A legfelső ruhadarab a derékig érő mándli, vagy dolmány volt, amely hosszabb formában megmaradt, egy könnyebb anyagból készült nyári változattal bővülve. Viszont a szűrposztóból készült szűrdolmány eltűnt a 19. század második felében a viseletből. Télen felvették még a hímzéssel és bőrrátéttel díszített kisbundát, a ködmönt, amely csípőig ért és a fehér színű mellett a sárga, vöröses-sárga „gubacsos" színűek is megjelentek. Legfigyelemreméltóbb ruhadarab a szűr maradt, amelynek fehér, galléros, piros posztóval, hímzéssel és rátéttel díszes változatát öregszűrnek, a pásztorok által viseltet cifraszűrnek, a fekete vagy barnás fekete posztóból készült, zsebbel ellátott formáját pedig hajdinaszűrnek mondták. Legdíszesebb változatát viszont a 20. századra csak a pásztorok őrizték meg. Lábukra bocskort, puhaszárú, vastag talpú ún. sanút, keményszárú csizmát és bakancshoz hasonló cipőt húztak. Utóbbi rövid szárú, oldalt fűzős lábbeli volt. 41 A Jankó János által 1894-ben és 1895-ben Szepezden, Salfóldön, Csopakon, Balatonarácson, Balatonfőkajáron és Kővágóörsön készített fényképek kiválóan illusztrálják az általa leírtakat. Szepezdről és Salföldről fehér vászonviseletet örökített meg. Az egyik öltözettípus vállban ráncolt ujjú, kézelős, gombos, kicsi gallérú és gallér nélküli ingből, ráncolt, bő szám gatyából áll, amelynek szára a lábszár alsó harmadáig érő. Eléje kékfestő kötényt kötöttek. A másik öltözetfajtában az ing
