Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

Óperenciának, mint kalandozó őseim az Ober Ennsnek vagy vörös Erik normannjai az óceánnak. Hódításra vágytam? Nem hiszem. Azt, amit az Óperencián túl elképzeltem, pontosan olyan ködös, megfoghatatlan, irreális valami volt, mint amit kamaszkoromban magam előtt láttam, amikor az első keringő ritmusára Annuska fülébe dúdoltam a szentimentális és romantikus szöveget. Mindenesetre átkeltem a tengeren, magam mögött hagytam Európát, mely azokban az években nekem nem jelentett mást, mint bizonyos kiszolgáltatottságot, megalázottságot, nélkülözést és reménytelenséget. A háború utáni Európa volt ez, romokban heverő városokkal, kiégett templomokkal, hamis illúziókkal, oktalan félelmekkel. Valamitől féltünk akkoriban: a háborútól, amely még kézzelfogható közelségben volt. Nem hűlt ki a puskák csöve, s attól tartottunk, hogy egyszerre csak önmaguktól elsülnek az ágyúk. Torz és ostoba képzetek voltak ezek, de hiába: menekültek voltunk. Az otthoni határsorompók lezárultak. Nem sok választásunk maradt: páni félelemmel mentünk oda, ahova lehetett. A tengeren túli világ úgy élt képzeletünkben, mint valami csodálatos álom: a biztonság és a lehetőség. Rossz színészekre emlékeztettünk, akik egyfajta szerepet játszottak végig, s nem sikerült az előadás, tehát sürgősen leköszönnek a szerepről. Többet nem akartunk játszani. Kérem, akinek kedve van hozzá, ám csinálja. Mi leülünk a nézőtérre. Persze, elszámítottuk magunkat. A következő felvonás elmaradt, s ha netán mégis újra kezdenék: játszani kellene megint. Ma már nincsenek tragikus szereplők és közönyös vagy megelégedett, esetleg izguló szemlélők. Ma már - a hidrogénbombák korszakában - mindenkijátszik, végzetesen, a halálig.