Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

Megszokta már, hogy csak befelé szabad sírni, hangtalanul, akár a felnőtteknek. - Gyere kisfiam! - mondta az asszonyka, aki sápadt volt és sovány. Egy az országútra lökött millió közül. Kopott, maga kötötte szoknyában, lompos pulóverben. Fején rikító színű kendő, lábán alacsony sarkú cipő és térdig érő sportharisnya. Nehezen mozdul, fáradt. Édes terhet hord, tán az utolsó hónapokban lehet. A tanár úr - aki fiatal, szakállas, hegyes orrú férfi - már lekászálódott a csomagokkal. Most várakozóan néz viszsza. Szőrös kucsma van a fején és vállait húzza a hátizsák pántja. Kopott katonaruhát hord, civil gombokkal, leszaggatott rangjelzéssel és felkunkorodott orrú ormótlan bakancsot. Az asszonyka is leszállt. Elindultak. Ő a gyereket vitte, a férfi a csomagokat. Áttörtek a sűrű embererdőn. Át a várótermen, amely olyan zsúfolt volt emberekkel, hogy mozdulni is alig lehetett. Valami pokoli összevisszaság volt itt, mintha valami szeszélyes bábszínházas dobálta volna össze bábuit egy láda fenekén. - Hideg van! - borzongott az ifjú anya, mikor az utcára értek. - Dehogy! - nevetett a tanár úr. - Csak hűvös. - Könnyen mosolygó fajta, aki mindenen nevet. Szenvedésen, bajon, kínlódáson és elsősorban önmagán. A sorsán. Hiszen csak így lehet elviselni ezt az életet. Ha kifogy a mosoly, talán a bolondokházába kerül az ember. Vagy a börtönbe. Oly mindegy. Mentek. Cipelték életük terhét. És meg-megcsúsztak a síkos köveken.