Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

Németül beszélnek, mintha mindenki német lenne. Pedig tán Bábel tornyánál se beszéltek ennyiféle nyelvet. Mert egész Kelet- és Közép-Európa menekül. II. Reggel érkeztek, mikor a tenger felől fújt a szél és havas eső szitált. Az a hideg, csípős szél vágta az arcokba a metsző havas esőt, amely megborzongatja a lelket is. A vonat prüszkölve szaladt be az állomás ívei alá. A vagonok ajtói kicsapódtak, s mint egy szétpattant abroncsú hordóból a bor, szétfolyt a sokaság. - Megérkeztünk! - Ez a Hauptbahnhof! - mondta a tanár úr és szedelőzködtek. Az asszonyka egy pillantást vetett ki a betört kupéablakon, s egy pillanat alatt felitta tekintete azt, amit a külső világ mutatott. Új város, de semmi újszerűség. A pályaudvar beszakadt kupolája alatt szétgörbült vastraverzek, omladék, kövek, összetört téglák. Az állomáson emberek: sűrű tömeg. Elhasználtak, kopottak, elnyűttek. Életüket cipelik csupán, ösztönösen. Álmaik, reményeik régen lekoptak már. A pályaudvaron túl pedig a bombahasított házak, mint szétnyílt koponyák, ijesztő kiégett falcsontvázak, feltúrt temetők viszszataszító hangulata. Szitál az eső, az úttest mindenütt latyakos, a cipő beázik, a kapca vizes lesz, s úgy érzi az ember, mintha pocsolyában lépdelne. Mindezt egy pillanat alatt felmérte, s már vissza is fordult a gyerekhez, aki eddig aludt a kemény fapadon, madzaggal átkötött kicsi táskára billentve szöszke fejét. Felriadva, ijedten rebbent fel tekintete, sírásra görbült a szája, de nem sírt.