Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

lábú padra, s nézte a zsongó méhkashoz hasonló hegyoldalt s a Balatont. Végigjártuk a présházat, a pincétől a padlásig: volt látnivaló elég. Az eresz alatt kukoricacsövek sárgálltak. A présből már folyt az édes must. Üvegpohárral kóstolgattuk: mézédes volt. Apám éppen csak belenyalt, tudta már, milyen bor lesz majd belőle. Én aztán elkalandoztam a szőlőbe. Letéptem egy-egy szőlőfürtöt, néztem a csillogó Balatont, futkároztam a szőlőtőkék között, hallgattam a szüretelők danáját. Délben apám kiáltása hívott vissza a présházhoz. Birkapörkölt volt valóban, nekem nem nagyon ízlett, de apám annál derekasabban evett belőle. S ittak is hozzá Várady bátyámmal. Nem mustot, hanem aranyló arácsi óbort. Soha nem láttam még apámat ilyennek: anekdotázott, tréfálkozott Várady bátyámmal. Koccintott, kortyolgatta a bort, s mikor délután, ki tudja, honnan, cigányok kerültek elő, és stimmelni kezdték hangszereiket, apám is stimmelte a hangját. Halkan, dünnyögve, törzsét lassan hintáztatva énekelt. Nem mulatott, nem kurjantott, s nem is énekelt mást, csak az ő nótáját (akkor tudtam meg, hogy mi a nótája), az egyetlen dalt: „Kinn lakom én Kisperjesen..." A jótékony balatoni este terítette ránk köpönyegét, mikor hazaindultunk az arácsi szüretről. Szőlőt is vittünk, mustot is kis demizsonban. A fiáker lámpája sejtelmesen imbolygott az éjszakában, míg leértünk a dűlőúton a hegyről. Apám már ismét szótlan volt, de én hallottam a nótáját. Mintha az esti szél énekelte volna. S hallom ma is. Magammal hoztam s őrzöm az arácsi szüret óta.