Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

fák kísértek bennünket, s a lágy lankák felett - melyek úgy hullámzottak, mint a tenger - őszi illatok úsztak. Apám mosolygott a bajusza alatt, régi gyerekkori emlékek muzsikálhattak benne, amikor még nagyapámnál kocsizott a rábaközi jegenyesorok között Markotáról Csornára, a malomba. A Balaton partja már lágy őszi pasztellszínekbe takaródzott. Ökörnyál úszott a rétek felett, s a szőlőkben a présházak körül zsongott az élet. Felsőörsön azt mondta apám: - Látod, ott a viharágyú! - s egy rengeteg nagy csőre mutatott. - Micsoda? - csodálkoztam. - Viharágyú. Ezzel kergetik el a zivatart és a jégesőt! mondta mosolyogva apám, s valami nagy melegség volt a mosolyában. Ijedten pillogtam az iromba csőre. Milyen hatalmasat durranhat, amikor a felhők közé lőnek vele! Elűzi ez még a rontást hozó garabonciásokat is, akik felhőkön lovagolnak! (Egyszer úgy emlékszem, láttam is ilyet!) Keskeny dűlőúton kapaszkodtunk fel Csopak után a szőlőhegyre, Várady Pista bátyám pincéjéhez. A gazda már várt bennünket. Ma is előttem van pirospozsgás, szögletes magyar arca, szigorú szemöldöke és kusza bajusza, nevető, huncut apró mongol szeme, s kék köténye. Ahogy beszélt, kimondta a szavakat, íze volt minden szónak. - Hát te is eljöttél! - nevetett rám, s megsimogatta a fejem. - Majd megkóstolod a mustot! - Pifta, ifol-e muftot? - tréfálkozott apám. Jókedve volt, mintha feloldódott volna ebben a szép őszi napsütésben. A fiáker a szederfák árnyékába állt. A lovakat kifogta Jóska bácsi, legeljenek kedvükre. O maga leült a pince elé egy X