Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)
TŰZTORONY
Arácsi szüret Apám szótlan, szigorú ember volt. Gyerekkoromban nem láttam soha mosolyogni, nevetni vagy énekelni. Egy szép őszi nap aztán meghívott bennünket Várady Pista bátyám, apám jó barátja arácsi szőlejébe, szüretre. Apám szívesen vette a meghívást, s engem is magával vitt. Kora reggel indultunk el Arácsra, fiákeren. Apám nem szerette az autót, s nem is nagyon bízott benne. Jobban kedvelte a kocsit s a lovat, s azt hiszem, legszívesebben maga vette volna kezébe a gyeplőt - éppúgy, mint azon a nyári kiránduláson, amikor nagyapám bricskájával és Kese lovával Vörösberénybe mentünk volt kirándulni. Anyám elemózsiát csomagolt be, mert bár biztosak lehettünk, hogy Várady bátyámnál nagy trakta lesz, birkapörköltet főznek bográcsban, ahogy szüreten illik - apám különösen szerette ezt a szüreti étket -, a biztonság kedvéért mégis vittünk magunkkal hazait. Ha netán útközben megéheznénk, jólesik majd a sült csirke. Apám vadászruhájába öltözött, felvette a bőr lábszárvédőt is, amely megjárta az első világháború csatatereit, fejére csapta a zöld vadászkalapot, s csak úgy, panyókára vetve a zöld Hubertus-kabátot. Elindult a fiáker, s jó anyám hosszan integetett utánunk, mintha ki tudja, mely veszedelmes és hosszú útra mennénk. Csendesen poroszkáltak a lovak, Jóska bácsi, a fiákeres egyenes derékkal ült a bakon, néha pattintott az ostorával. Apám szótlan volt ugyan, mint mindig, de ahogy kiértünk a balatoni útra, egyre jobban felderült az arca. Görcsös akác-