Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

Apám komótosan lépkedett hosszú szárú cipőjében, szeges botjával, kalapját kissé, alig észrevehetően, ám mégis titkolhatatlan hetykeséggel félrevágta, s a cigaretta úgy állt a szájában, mintha szivar lett volna. A Geleméri-dűlő - ha ugyan az volt - meglehetősen színtelennek tűnt. Ez már a Bakony utolsó sóhajtása, csendesen, alig észrevehetően hullámzik a táj. Mintha utolsó játéka lenne azoknak a fölmagasió hegyeknek, a Papodnak, Csatárnak s a többinek, melyek a várost, Veszprémet úgy ölelik körül gyengéden, hűségesen és elszakíthatatlanul, mint egy ragaszkodó, s talán kissé féltékeny férfi a kedvesét. Nem, itt nem voltak erdők, bokrok, sziklák, nem csobbant beszédesen semmiféle patak. Csak szántók nyúltak el hoszszan, mintha maguk se tudnák, mi végre. Néhány görbe akác állt a dűlőút mentén oly árván és oly magányosan, elhagyatottan, mint öreg kapatos legények, akiket éjszakai dorbézolás után hajnaltájt kitettek a kocsmából, s most ott állnak valamelyik utcasarkon, s nem tudják, mit kezdjenek, merre menjenek, menjenek-e egyáltalán? Felhő se volt az égen ezen a délutánon, szellő sejárt. Meszsze lehetett látni, s a határban egy lélek se mutatkozott. Csak mi hárman ballagtunk, apám, a kutya meg én. - Fölmegyünk a Látó-hegyre - mondta apám. Nem igazi hegy a Látó-hegy, csak hegyet játszik, mint minden valamirevaló domb a Bakonyalján. Valamelyest kiemelkedik a veszprémi platóból. Még utcát is neveztek el róla. Tetszett is a neve, és tűnődtem rajta, vajon mit lehet látni a Látó-hegyről? Épp ezért valami különös, bizsergő izgalommal lépkedtem apám mellett. Gondoltam, tartogat valami meglepetést számomra.