Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

- Onnan majd meglátjuk a Balatont! - szólalt meg ismét apám és mosolygott a bajusza alatt. Arcom csupa ragyogás lett az örömtől és a meglepetéstől. - Onnan meglátjuk a Balatont! Lám, mit tartogat számomra az apám! Jókedvem kerekedett, ficánkolni, futkározni, rohangálni szerettem volna, mint Treff szokta volt. De valahogy apám előtt szégyelltem az ilyesmit. Komoly fiúnak akartam látszani, aki méltó arra, hogy az apjával az őszi délutánban a Látóhegyre menjen, ahonnan láthatni a Balatont. A Látó-hegy aljában egyszeriben elmaradtak tőlünk a szántók. Errefelé a gazdák nem küszködtek a kemény, kopár, köves földdel, hagyták az ördögbe. Gyér, marhának való legelő volt a hegy alján és még egy karám is állt, igaz, üresen. - Na, gyerünk föl - mondta apám. Úgy másztam föl a nem éppen meredek emelkedőn, mintha egyetlen pillanatot se akartam volna elmulasztani a látványból. Hamarosan felértünk. Valóban, messze távol, a szabadi völgy horpadásán túl, Fűzfő vagy Almádi felé valószínűtlenül kéken csillogott a Balaton. Boldoggá tett a látvány. A tetőn valami épület vagy torony alapfalainak maradványa látszott. Mielőtt megkérdeztem volna, hogy mi lehetett itt, apám már fölvilágosított. - Ez volt az akasztófadomb. Itt akasztották föl a betyárokat! Valóság volt ez, vagy csak legenda? Egyszeriben körülzsongott a mese, bakonyi betyártörténetek, híres betyárokról. Hisz, ha igaz, nagyapám még látta Savanyú Jóskát is, a leghíresebb bakonyi betyárt!