Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

volna jelt és biztatást, s két zenekar játszott volna felváltva. Az egyik nyilván katonabanda lett volna, s a sujtásos, csillogó egyenruhás zenészek polkát, keringőt játszottak volna. A másik oldalon meg a mentés cigányok húzták volna a palotást, a csárdást, s a cigányprímás úgy nézett volna ki, mintha egyenesen Bihari, Lavotta vagy Csermák állt volna az élen. E bálokon úgy rakták még a lépést a férfiak, méltóságteljesen és szerepük jelentőségük tudatában, mint egykor azok a daliás főurak, akik meztelen kardokkal mutatták meg a bécsi udvar szépségei előtt, hogy miként is táncol a magyar, ha táncolni való kedve van. (Valójában, azt hiszem, nagyon kevésszer akadt táncolni való kedve a magyarnak, de mégis csak ropta, bánatból is...) E bálok nem értek véget egy éjszakával, hanem napokig húzta a cigány, s a táncban összeolvadtak az órák, a napok, az idő, s egy kicsit az örökkévalóságba táncolt az ember. Néha egyetlen csárdást ismételt a cigány órákon keresztül... „Nem akar az ökörcsorda legelni... Nem akar az ökörcsorda legelni... Nem akar a... Nem akar a..." A végtelenségig. Bál után hazavitte az ember az édest, kit legtöbbet forgatott meg a báli forgatagban, de a férfiember tovább folytatta, hisz a cigány hűségesen vele maradt, mint az árnyék, s a tánc után eljött a magyar bánatok órája, amikor az ember könynyes szemmel figyeli a nótát, időnként mondja az ének szövegét is, s elbúsul a többiekkel, összehajolva, örök barátságot fogadva, hűséget esküdve... Rég elmúltak ezek az igazi bálok. Ki volt az az utolsó prímás, aki hegedűtokjába temette az utolsó bált, nem tudom. De időnként, farsang után, mikor egyedül vagyok, s lehunyom a szemem, hallani vélem a régi, valójában soha nem hallott báli muzsikát.