Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

VASÁRNAP - Nahát, Ferkó! - mondta Marci bácsi -, gondoltad, hogy találkozunk még az életben? Tudod, mikor láttuk egymást utoljára? Vagy negyvenöt éve! De lehet több is. Nem tanakodtak sokat e fölött az utolsó találkozás fölött. Örültek, hogy most együtt lehetnek, s leültek a verandára, melyre úgy borult rá a vén diófa árnyéka, mint egy szép álom az alvó szemére. Nagyanyám is odajött, bort hozott és harapnivalót. - Régi barátom nekem a Ferkó - mondta Marci bácsi, s kissé ferdevágású szemével hunyorgott, mintha valami huncutságot akart volna szavai mögé rejteni. Odatelepedtem az asztalhoz, nem csábított semmiféle játék - pedig öregapáméknál sok alkalom volt rá. A fészer, a kert és minden. Most csak az érdekelt, miképpen idézik majd vissza a múltat az öregek, milyen érdekes dolgokat hallok meg tőlük. Negyvenöt év igen nagy idő - akkor még el se tudtam képzelni, hogy mennyi. Sok minden történhetett annyi idő alatt. - Hát bizony, negyvenöt év... - mondta Marci bácsi és kissé mintha fátyolosabb lett volna a tekintete. Összekoccintották a poharakat, melyekben már akali bor aranylott. - Egészségedre! - Isten, Isten! S meghúzták a bort. Egy idő után megszólalt Marci bácsi: - Jó bor ez, Ferkó. - Jó - erősítette meg az öregapám. S ebben az egy szóban talán benne volt az is, hogy bizony, ilyen bort akkor ittunk utoljára, amikor a bokrétaünnep volt Felsőörsön, s utána reggelig csárdásban ropogtattuk a felsőörsi lányok derekát. - Hajaj! - sóhajtott Marci bácsi nagy sokára. E sóhaj mögött meg az lehetett, hogy bizony, nagy legények voltunk