Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

VASÁRNAP valamikor. Egyenes derékkal, hetykén, félrevágott kalappal jártunk, s megakadt rajtunk a menyecskék szeme. S amikor vége volt a munkának, három napig is húzattuk a cigánnyal azt a nótát, hogy Arra alá faragnak az ácsok... Merthogy az ácsoknak ilyen nóta dukál. Megint hallgattak hosszan, nézték az udvaron lustán elfekvő, s egyre jobban megnyúló árnyékokat, töltöttek a pohárba, s szótlanul koccintottak egymással. Aztán az öregapám szólalt meg: - Ez az élet! S talán egy szemvillanásnyira látta azt a sok-sok évtizedet, ami már mögötte volt, munkával, tervekkel, örömökkel és bánatokkal, amelyek megfűszerezik az életet. Arcán úgy suhant át egy mosoly, mint egy kósza fény. Valami eszébe juthatott, talán egy nóta, talán egy lány, talán egy jó pohár bor, vagy valami más. Szó már alig esett köztük. Ültek, egymással szemben, iszogattak, s lassan elrepült a délután. Alkonyult, mikor Marci bácsi elbúcsúzott. - Isten veled, Ferkó! - rázta meg öregapám kezét. - Isten veled! - mondta az öregapám és kikísérte a kapuig. Mindketten tudták, hogy soha többé nem látják egymást. Ez benne volt a kézszorításukban. Akkor nem értettem még, hogy mi történt azon a délután. Ma is csak annyit tudok, hogy az öreg magyarok ismertek valamiféle titkot, amit mi már nem ismerünk. A néma szavak, a szótalan beszéd titkát.