Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

- Nézd a rovást - vélem hallani a türk lovas hangját, ahogy tajtékzó lovunk, mely évezrednél többet rohant át, megtorpan. S miként magányos pusztai lovas, ott állok az orkhoni kövek előtt, s révedve nézem a kőbe vésett rovást, melynek pontos értelmét vajmi kevesen tudják csak még sámánok közül is az Ural és a kínai fal között. Számomra mégis ismerős a köveknek minden rovása, hisz rokona annak a rovásnak, mellyel 1600 táján még székely fatemplomok szemöldökfájára írták az Igét: „Egy az Isten!". Ismerős rovás ez, hisz ezt az írást hozta magával a magyarság türk ága, mikor a hét törzs a három lázadó kazár törzzsel együtt kivált a kazár birodalomból, s Etelközön keresztül megérkezett a Duna-Tisza tájra. Őriztük több mint ezer éven át, ahogy megmaradt ázsiai örökségként a pentatónia, s megmaradtak a finnugor szavak az Irtisz és a Tobol mellől. „Én az Ég-Istenhez hasonló, az Égtől született türk Bilge kagán, ebben az időben uralkodtam..." - mondja az orkhoni kő. Nem valami síron túli vallomása ez a kőnek, hanem a feltámadó történelem. Mintha a keleti avarok, a zsuan-zsuan hadak vonulnának fel, aztán Bumin és Istemi megdöntené a zsuan-zsuan birodalmat 552-ben, amikor a magyarság az onogurok törzsszövetségében élt a nyugati türk birodalomban, a Fekete-tenger mentén. Kínai hadak jönnek, s a kínaiak megejtő gazdagságától elkábulván, sokan elpusztultak közüled, ó türk nép... A türk vezérek elvetették türk nevüket, felvévén kínai előkelők neveit, a kínai császárnak engedelmeskedtek és szolgáltak ötven éven át..." S aztán Bilge kagán és a hős Kül tegin, meg Tonjukuk ismét megszervezik a keleti türk birodalmat, egyesítvén a pusztai népeket. S látom a kerek jurtákat, az apró lovakat, a nyíllal, dárdával hadba vonuló türk hadakat. Kül tegin „negyvenhét-