Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

szer vonult hadba, s húsz csatát vívott..." - mondja a kő, vagy suttogja fülembe a türk lovas. S látom őt szürke lován, a Basgun nyargalva a kara-türgisek elleni harcban, s a szent Tamar folyó mentén, hol fehér Bajirku ménjén lovagolva dárdájával egyszerre két embert szúrt át, mikor a kirgiz népen ütött rajta. „De az ember fia mind arra termett, hogy meghaljon, mikor az Ég az időt kijelöli számára" - mondja az orkhoni rovás, s így halt meg, életének negyvenhetedik évében a hős Kül tegin „a birka évének tizenhetedik napján" - mint azt a köveket felállító és a rovást rovó Jolig tegin rótta volt. S mintha a végzet, a pusztai népek végzete lebegne körül, hisz Jolig tegin tán sámán is volt, mikor e profetikus sorokat az orkhoni kőre véste: „...te nem hallgattál a téged felemelő kagánod szavára. Ezért szétszóródtál, teljesen elerőtlenedtél és kimerültél. Mind, akik ott maradtatok, félig élve, félig halva bolyongtatok egyik helyről a másikra." A türk lovas már hallgat, csak a kő vall nekem, s a rovás. A türk lovas már nincs sehol, s a három kőoszlop körül dúdol a pusztai szél, s viszi a port, melyben összevegyült Bilge kagán, s a többi kagánok és kánok pora. Pogány melódiákat dúdol a szél, ősi dallamot, mely oly ismerős nekem, hisz lelkem mélyén ott a végtelen puszta álma. Mintha végtelen temetőben járnék, s a három orkhoni kő jelzi egy elsüllyedt nép sírját. S e rég elsüllyedt népnek rovását, dalait, hiedelmeit, sok száz szavát élőn őrizzük - mi. Mert elsüllyedtek a türkök, a kazárok, a kánok és kagánok, de megmaradtunk mi, a nyugati türk birodalomból, a kazárok földjéről és az onogurok tíz törzséből kiszakadva - ezer éven át. Magyarok.