Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

VI. Az első hetekben, melyeket a Virágok szigetén töltöttünk, volt valami könnyű felületesség és felelőtlenség. Merre induljunk neki az új életnek? Nehéz volt eldönteni, mert inkább csak földrajzi fogalmakban gondolkodtunk. Az egyik azt mondta, hogy Rióban marad, mert az a világ legszebb városa. A másik amellett döntött, hogy lemegy Rio Grande do Sulba, mert ott még a négerek is csak németül beszélnek. A harmadik azon töprengett, hogy mégis csak északra kellene felutazni, valahova Cearába, vagy Párába, mert ott még vannak korlátlan lehetőségek. És persze Sao Paulo felé húzott a legtöbb szál, hisz ott mindenki magyar. A nehézségeket és az akadályokat nemigen tudtuk felmérni, mert ilyenféle semlegesítő mondatokkal mostuk el aggodalmainkat: „Eleinte mindenkinek nehéz", aztán „majd meglátod öregem, hogy berázódsz", mert hiszen „senki sem halt még éhen Brazíliában". Aztán az ember füle lassan kezdte megszokni az idegen beszéd csobogását. Szavakat kapott fel, s a száj lassan formálni kezdte az új nyelv kiejtését. A szavak ízét nem nagyon éreztük még - s van olyan, mint éppen jómagam is, aki soha nem érzi meg. (Persze, kivételes bikkfanyelvű vagyok, s nem emlékszem rá, hogy akár felmenőim között, a Kovácsok, Készek, Fördősök, Kissek, Nemesek, vagy oldalágon a Bajcsik, Megyeryk, Géczyk közül bárki is beszélt volna valami idegen nyelvet, hacsak tűrhetően is.) Korlátlan lehetőségek azt hiszem mindenütt vannak és sehol sincsenek. Paradoxon ez is, mint az életnek annyi kikristályosodott „igazsága". Mindenesetre, lassan aztán mégiscsak mindenki cihelődött, s nekiindult az „új hazának". Rióról nekem mindöszsze néhány impresszióm maradt, felületes pillanatfelvételek,