Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

tam, sokszor elnéztem ezt a festményt, egyre inkább megkapott, egyre jobban kibontakozott előttem a művész mondanivalója. Megértettem lényegét, belekapcsolódtam Portinari mondanivalójába, s talán hozzá is tudtam tenni valamit. Sehol, soha nem láttam olyan meseszerű alkonyatot, mint a szigeten. Emlékszem élesen: fenn álltam az egyik pavilon erkélyén, mikor a nap nyugovóra készült, s egyszeriben olyan lett az ég, mint a gyöngyház, valószerűtlen, s mégis valóságos. Akár egy Gauguin festmény - ismét csak ráhivatkozom, hiszen nem volt még egy festője a világnak, aki annyira ki tudta volna lesni a délszaki szigeteket és tengereket, embereket és isteneket, mint ez a különös - minden bizonnyal őrült -francia. Hányszor sétáltam a tengerparton a terebélyes fák alatt, mikor a víz sustorgott, hullámzott, csobbant, játszott, sziszegett, szikrázott a sziklák között? Az öböl túlsó partjáról Rio de Janeiro küldött fényjeleket. Teljesen bizonytalanok voltak ezek a napok, hetek, hónapok (két hónapig voltam a szigeten), inkább csak ösztönszerűen nyitogatta az ember a szemét, s találgatta: vajon mi vár, vagy mi várhat rá? Egy reggel egyedül sétáltam a szigetnek azon a részén, mely nem volt se beépítve, se parkírozva. Egy néger dolgozott ott, s én jelbeszéddel, szótöredékekkel azt kérdeztem tőle: milyen itt az élet? Elmosolyodott, fehér fogsora megcsillant, s valami olyasfélét mondott: - Nagyszerű! Csodálatos! A túlsó parton, Neves-nél, ahol poshadt volt a tenger és nehéz, sűrű rothadás édeskés szagát hozta felénk a szél, urubuk (fekete tollú dögkeselyűk) emelkedtek a magasba, s keringtek szeszélyesen.