Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Bődi Erzsébet: A szatmári svábok kötődése lakóhelyükhöz

BŐDI ERZSÉBET A szatmári svábok kötődése lakóhelyükhöz 1712 és 1838 között az akkori Szatmár vármegyében 28 településre költöztettek be svábokat

1

, továbbá az Ugocsa megyéhez tartozó Túr Terebesre, és az akkor még Szilágy megyében található Tasnádra és Tasnádszántóra.

2 Ebben a térségben összesen 31 svábok lakta telephely jött létre

2 tudatosan irányított, szervezetten folyó telepítési politikával, melyet a Rákóczi-szabadságharcot lezáró Szatmári békekötésben egyik főszerepet betöltő személy, Károlyi Sándor (1669-1743) dolgozott ki és kezdett megvalósítani,

3 majd őt követően leszármazottai eredményesen folytattak.

4 A jelenlegi közigazgatási beosztásban 3 falu: Mérk, Vállaj és Zajta Szabolcs-SzatmárBereg megyében, vagyis Magyarországon található, a többi pedig a romániai Satu Mare Comitatban.

5 Tehát az ott élő svábokat földrajzi tájegység szerint jogosan ismeri a történelem és nevezi a köztudat szatmáriaknak, mivel a közigazgatás, legalábbis Romániában, még jobban egységesítette azokat egy megye alá. A lakosok maguk is szűkebb hazájuknak a szatmári tájat jelölik meg Szatmárnémeti és Nagykároly központtal. Szatmárnémetibe céltudatos szervezéssel nem telepítettek be svábokat. Ott a korábbi német telepesek 1712-ig az önálló közigazgatású Németi városban laktak. Szatmár és Németi városok egyesülésekor Szatmárnémeti szabad királyi város lett.

6 A svábok tanulás, kereskedelem, egyházi szervezet lévén, egyéni elhatározással választották lakóhelyüknek Szatmárnémetit. Nagykárolyba viszont már 1712-től, tehát az első újonnan érkezett sváb csoportból 70 gazdát irányítottak. Ide később is folyamatosan érkeztek svábok egészen 1828-ig. Közvetlenül az óhazából jövőket telepítettek le. Az 1930-as népszámláláskor Nagykárolyban már 6856 sváb élt. Bár a három magyarországi falu kapcsolatai kétszer is elszakadtak hosszabb időre a történelmi központoktól, és közigazgatásilag olyan kistáji térségekhez sodródtak, ahol nem érezték otthon magukat, mert a lakosság is részben idegen volt számukra, azért mindig is szatmáriakhoz tartozónak vallották magukat. Amikor az országhatáron az átkelőhely a magyarországi sváb lakosú Vállaj és a Romániához tartozó szintén sváb nemzetiségű Csanálos között megnyílt 2002-ben, az un. Nagykárolyi országút derekán, akkor a Szatmárságban élő svábság újból együvé tartozónak érezte magát. Rögtön élő kapcsolatokat 1 A tanulmány szerzője az MTA-DE Néprajzi Kutatócsoport főmunkatársa. Kutatásait akadémiai támogatással és OTKA AT 049349 sz. pályázat keretében végzi. Vonház I. 1931; 1997.; Bődi 2005. 2 Bődi E. 2005; 2006. 3 Kovács 1988; A nagy-károlyi gróf Károlyi család és székhelyeik története 2005. 4 Gróf Károlyi Sándor (1669-1743) után az idegen földről jövő svábok betelepítését folytatta gróf Károlyi Ferenc (1705-1758), ő utána utóda gróf Károlyi Antal (1732-1791), majd az ö fia gróf Károlyi József (1768-1803) egyszemélyes irányítással. Gróf Károlyi Józsefnek három kiskorú fiúörököse volt. A birtokát a fiúörökösök között felosztották. A szatmári birtok jórészt György (1802-1877) tulajdonába került, de az újonnan jött svábok befogadását a testvérek is irányították. Vö. Vonház 1997. dokumentumait. 5 Csanálos, Mezőfény, Csomaköz, Szaniszló, Mezőpetri, Mezőterem, Kisdengeleg, Tasnád, Tasnádszántó, Kaplony, Kálmánd, Nagymajtény, Királydaróc, Gilvács, Erdőd, Kisszakond, Krasznabéltek, Krasznasándorfalu, Krasznaterebes, Nagy madarász, Nagyszakond, Nántű, Szakasz, Színfalu, Józsefháza, Barlafalu, Alsóhomorod és a város Nagykároly. 6 Borovszky (szerk.) é.n. 27.