Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Viga Gyula: Néhány megjegyzés néprajzi muzeológiánkhoz
rendkívüli módon megnőtt az igény a múzeumok iránt, s különösen azok iránt legnagyobb az érdeklődés, amelyek a „régies", kézműves technikával előállított tárgyak megalkotásának és használatának folyamatát is képesek megmutatni a látogatónak. Látható figyelem fordult a technikai, műszaki múzeumok felé is, amelyek az indusztrializáció - egyre gyorsabb tempóban változó - emlékanyagát őrzik és mutatják be. A rendkívüli módon megnőtt nemzetközi turizmus csak megerősítette ezt az érdeklődést: a külföldre látogató ugyanazt a kulturális „hiányt" igyekszik bepótolni, megélni a más országbeli múzeumban, amit a saját hazájában, ill. ottani szűkebb környezetében is megtapasztal. 3 Vagyis azzal, hogy egyre szélesebbre nyílik a rés a helyben készült javak és a nemzetközi kereskedelem által ömlesztett tárgyi világ között, láthatóan növekszik az érdeklődés a regionális és lokális tradíció különböző szintjei iránt, s a különféle muzeális gyűjtemények ennek az érdeklődésnek a fókuszába kerültek, kerülnek. 2. A néprajzi gyűjtemények létrehozása, gyarapítása szempontjából éppen úgy, mint a kiállítások vagy a tudományos feldolgozások vonatkozásában lényeges a regionalizmus problémája. Azon túl, hogy az elmúlt másfél évtizedben fel-felröppen a közigazgatási reform lehetősége - ma már tudjuk, hogy az Európai Unióban nem kötelező ez a megoldás, s főleg statisztikai régiók kialakítása a cél -, nem látjuk, pontosabban nem látjuk be egyelőre mindennek a muzeális intézményekre várhatóan gyakorolt hatását. A régió ugyanis semmilyen vonatkozásban nem bevett nálunk, s nem csupán az államigazgatásban kimunkálatlan, de a kultúrakutatásban és a társadalomkutatásban is. Ne akadjunk el most annál, hogy nem együtt formálódik a kulturális régió és a közigazgatási régió, s hogy a közigazgatás reformja - ha megvalósul, hiszen láthatóan masszív politikai kérdésről van szó - betetőzheti azt a folyamatot, aminek során 1949-ben összeolvasztották a történeti vármegyéket és a trianoni döntés során elszabdalt vármegyedarabokat. Nagyobb gond számunkra az, hogy a régió fogalma a múzeumi szakmákban sem egyértelmű. Érdemes itt emlékeztetnünk például Andrásfalvy Bertalan kistáj- és régió-felfogására, 4 aki szerint a néprajzi tájnak, kistájnak nem feltétele az életmódbeli, műveltségbeli homogenitás, szerinte az inkább különbözőségeket tételez fel, amelyek szükségképpen kiegészítik egymást. Andrásfalvy néprajzi értelemben egy-egy központ kulturális körzetét tartja régiónak. „Olyan körzetét, mely a táj és a kistáji szerkezet széttörésével, egy-egy régiót kialakító város hatására jön létre. Nem a népi kultúra spontán alakulása formálja tehát ki, hanem a város kultúraszervező tevékenysége. Ennek kerete, határa többnyire a megyeközpont, hatóterülete - a megye." Utal arra is, hogy a falvak, kistájak közigazgatását ellátó, kisebb-nagyobb mezővárosok és vásáros helyek miképpen ruházták át központi funkciójukat a megyeszékhelyre, s az indusztrializációval létrejövő régió miként homályosítja el a kistájak és a tájak kereteit, és hozza létre a központtól mért távolság szerint elkülönülő zónák, övezetek rendszerét. 5 De ha a történeti térrel foglalkozók felfogására, akár a Lucien Febvre által 1922-ben megfogalmazott posszibilista, akár Fernand Braudel által a XX. századba átültetett, sajátos determinista véleményre utalok, egyértelmű, hogy a földrajzi tér és az azt használó ember története csak azok organikus egységében értelmezhető. 6 Magam hozzáteszem, hogy mindez együtt jeleníthető és jelenítendő meg kulturális örökségükben is. (Ne feledjük azt sem, 3 Fejős (szerk.) 1998. kötet tanulmányai. 4 Andrásfalvy 1980. 52-56. 5 Andrásfalvy 1980. 55. 6 Összegzőén: Sonkoly 2002. különösen 11-12.
