Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Andrásfalvy Bertalan: Biofilia, az élő természettel való kapcsolat

és az életgazdagság kárára. Ahol az emberek közti egyenlőség megromlik, ahol egyesek mások kárára többet akarnak maguknak biztosítani, ott megromlik a társadalom és az életgazdagság kapcsolata is, ott sérül a biofilia. Egykor a vízrendezések tették tönkre az árterek életgazdagságát, ma a vagyonos vállalkozók nagyüzeme nemcsak sok ezer egykori őstermelő, majd téesztag élőföldjét kisajátítva, gépeivel összeszántja a dűlőket, rombolja le a biodiverzitást képviselő sávokat, vegyszereivel és monokultúrájával meggyorsítja a sérülékeny magyar föld és élővilág erózióját is. Ha biofilia, az életszeretet része volt a hagyományos népi kultúrának, akkor meg kell találjuk azt is, hogy ezt a kultúrát milyen módon adta tovább, illetve milyen módon elégítette ki az ezirányú szükségletet. A hagyományos népi kultúrában minden anyagi, biológiai vagy fiziológiai emberi szükséglet kielégítése egyben az ehhez szervesen tartozó lelki, érzelmi szükségletet is kielégítette, azzal, hogy e szükséglet kielégítésnek művészi formát is adott. Művészeten átfogóan azt a formát értem most, mely a jól-lét elengedhetetlen részét, összetevőjét, a testileg-lelkileg érezhető „estetikon"-t (Marót Károly szavaival) hozza létre. Ugyancsak művészi formában neveli a néphagyomány a gyermeket az élet, az élőlény szeretetére, megbecsülésére, a vele való kapcsolat megteremtésére. Amikor a kisgyermek énekszóval köszönti a Napot, a fecskét, röpteti a katicabogarat, bíztatja a csiga-bigát, a művészet erejével szereti meg környezetének élőlényeit. Később, felnőttebb korában legbelső érzéseit az élővilág, a természet képeivel tudja csak igazán kifejezni, megfogalmazni. Erről tanúskodnak a népdalok utánozhatatlan szépségű képei is. Biofilia, életszeretet, kapcsolat az élővilággal, feltétele az emberekkel való hasonló, szeretetre épített kapcsolatnak, amit manapság demokráciának neveznek, amin a kapcsolatok igazságosságát értjük elsősorban. Tény, hogy a hagyományos népi társadalom a maga megtartó közösségeivel e kétféle kapcsolatot szétválaszthatatlanul igyekezett biztosítani. A város szabadság, szabadulás a falusi hagyományos közösség megtartó kötöttségeitől, de egyben elszakadás is az életgazdagságtól, a természettől. Történészek kimutatták, hogy a XIV. században megszaporodó kiváltságos városok életképtelenek voltak Magyarországon. Ha a faluból nem jött volna állandóan az „utánpótlás", a városok kihaltak volna. Ma Európa lakosságának több mint a fele városokban él, szabadságban és a természettől többé-kevésbé elzárva. Ma Európa eredeti lakossága gyors iramban fogy...