Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Grófik Imre: Vízkereszttől - Pünkösdig
- a kosarukba, annál szívesebben emelgetik kis királynéjukat. Ha ellenben nem adnak nekik semmit, akkor leültetik a földre, sőt az elmenő éneket ('Már minékünk el kell menni, Isten fiát látogatni, dicsértessék a Jézus-Krisztus!') nem éneklik el." 1 Látjuk tehát, hogy már az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején a kutatók tapasztalata szerint a szokáshagyományok a Balaton melléki lakosság körében erősen megkoptak, s ez a folyamat az elmúlt század során tovább tartott. Megemlítjük még, hogy a Jankó által hivatkozott Sebestyén-gyűjtemény sajnálatosan - különböző, s összetett okok miatt - máig nem került feldolgozásra. A pünkösdi szokásokkal kapcsolatban, ez alkalommal még egy - ugyancsak nehezen elérhető, s ennek következtében csaknem ismeretlen - forrásközlésre hívjuk fel a figyelmet. A közvetlenül a Kisbalaton alatt, 1969 óta Zalakomár néven ismert település egykori hagyományairól Péczely Attila népzenekutató adott hírt. 2 E valóban ritka és kézirat gyanánt megjelent közleményt - részben konkrét tartalma, részben tudománytörténeti vonatkozásai miatt is - indokolt felidézni: „Ne fáradjon az olvasó azzal, hogy a helységnévtárban Komárt keresse; ilyen község Magyarországon nincs. De volt már Pribina óta, Szent István 1024-es okirata már említi. 1390 körül ebből a Komár községből, helyesebben városból leszakadt egy új város, Kiskomár, attól kezdve, hogy itt Rozgonyi Rajnáid várat épített. Ez a vár a török hódoltság alatt nagy jelentőségre tett szert és története gazdag és színes. De nem célunk, hogy ennek sok adatát közöljem, csak azt szeretném kisütni, hogy Komár azért mégiscsak van ma is a Zalasomogyi határon, két község neve alatt: Komárváros, a középkori oppidum és Kiskomárom, a törökkori vár körül települt mezőváros, egykor református püspöki székhely, Komárváros gyermeke. A két zalai község, bár közigazgatásilag önálló nagyközség, nemcsak származásilag tartozik össze, de össze is épült. Jogos tehát, ha a két községet együtt taglaljuk régi neve: Komár cím alatt. Kiskomáromban gyerekeskedtem. A pünkösdi színes szokások bennem éltek már kicsi korom óta, s mikor a tudományos igényű népzenekutatással eljegyeztem magam 1923 óta, természetesen ennek a jeles napnak szokásait elsők között örökítettem meg. 1925-ben éppen a két pünkösdi ünnepen Kodály jött le hozzánk, hogy itt a környéken népzenét gyűjtsön, engem meg ugyanakkor a népzenegyűjtés gyakorlatába bevezessen. Míg ő a két községben és a környéken értékes adatokkal gazdagította népzenei gyűjtéseinket, én közben a pünkösdi szokásokat jegyeztem itt le. 1925-ben még kora reggelen a pünkösdölő lányok jöttek a ház ajtaja elé, 3-5 nagyobb lány fehér ruhában, fején ugyanolyan művirág koszorúval, mint amilyet itt ebben az időben még a menyasszony viselt az esküvőn. A felvonulás rendje a következő volt: elől kettő kézenfogva vezetett egy 5-6 éves kislányt, ugyanúgy öltözve, mint a nagyobbak, ez volt a kis királné. Ha öten voltak a nagyobb lányok, akkor a királné után ismét kettő haladt, a menet végén pedig egy, kosárral a karján. Engedély-kérés nélkül kezdtek rá köszöntőjükre. 3 Háromszor éneklik, miközben a kis királnét egyre magasabbra emelik fejük fölé. Ajándékot nem várnak, de elfogadnak. Az ajándék pénz, vagy tojás, amit a kosaras tesz el. 1 Jankó 1902. 423-425. 2 Péczely adatközlését irodalomjegyzékében Vajkai 1964. 240. is megemlíti, de sajnos pontatlanul (hibásan 1956-ra keltezi). A pontos hivatkozás: Péczely 1958. 218-227. 3 Jelen közleményünkben csak azt a két kottarészietet közöljük, mely az eredetiben nem értelmezhető pontosan. A pontosításért és a kottaírásért Lázár Katalinnak mondok ez úton is köszönetet.
