S. Lackovits Emőke - Egervári Márta (szerk.): Hímzések a Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményében (Veszprém, 2005)
az edényből kétfelé ágazik a füzér vagy a leveles ág, középen pedig csak egyetlen virág nő ki. Ilyenkor az apróbb virágok, virágfejek a kétfelé hajló ágra kerülnek. A szerkesztés egy másik változatában koszorúba rendezték a virágokat és ez adja a fő mintát, míg előfordul az is, hogy a középponti nagy virágot kör alakban apró virágok keretezik, megnövelve a virágfej nagyságát. Előfordul egy-egy aszimmetrikus szerkezetű minta is. Ilyenkor a középpontba indát helyeznek és a virágfejeket ennek külső, belső oldalára varrják, míg a vége egy nagyobb virágban végződik önmagába csavarodva, vagy az inda kétfelé ágazva egy oldalra hajol úgy, mint a törökös hímzések esetében. Szélmintaként nemcsak füzérek és ágak, hanem virágfejek és palmetták szintén megjelennek egymás mellé varrva, de előfordul a fonadékos sor is. Bár fehérrel hímzettek ezek a kendők, azonban néhány esetben piros keresztszemmel varrottat is találunk közöttük, valamennyi Rédéről származik. (SZF79; SZF92; SZF95; SZF97; SZF98) Díszítményük azonos a fehérrel hímzettekével azzal a különbséggel, hogy piros hímzőfonalat használtak és keresztszemes hímzést alkalmaztak. Ezek a kendők az 1800-as évek végén készültek, három közülük Vadász Zsófinak, kettő Vitari Zsuzsinak, egy pedig Badics Zsófinak, rédei református hajadonoknak. Nevüket vagy nevük kezdőbetűit belehímezték a kendő legdíszesebb sarkába. Két kendőről tudjuk, hogy Városlődön viselték őket (79.88.1; 79.95.1), az egyiket Staub Marinak, a másikat pedig Ulrich Marinak készítették a 19. század végén és 1920ban. Ezekre a kendőkre, ahogy a németeknél általános szokás volt, a tulajdonos nevének csupán a kezdőbetűit varrták ki, sokszor az évszámmal együtt, a legdíszesebb sarokba. Három kendőt pedig 1890-ben hímeztek a veszprémfajszi Fertig család valamelyik nőtagjának. A családban öröklődött tovább ez a díszített fejrevaló, egészen 1976-ig használták. A többi kendőről mintakincse és a viseletben betöltött szerepe alapján megállapíthatjuk, hogy a 19. század végén és a 20. század elején készültek, legtovább a 20. századnak közel első feléig használták őket. Az említett ékítményeken kívül a kendőkön előfordult olyan díszítés is, amikor a piros színt csupán kontúrozásra használták, ami a magyaroknál rendkívül ritka, a németeknél viszont általánosnak mondható. Végülis ezeknek a kendőknek nagy értékét a hímzéstechnika rendkívüli változatossága jelenti elsősorban, maguknak a mintáknak is ez adja azt a különlegességet, amely más textíliákon sehol fel nem lelhető. A vállkendők esetében különösen figyelemre méltó, hogy ezek a magyar és a német viseletek tartozékait jelentő hímzett ruhadarabok. Ezeknek mintakincse ugyan kevésbé különbözik egymástól, azonban a minták szerkesztése és a kivitelezés technikája nagyban eltér. A magyar emlékanyagra csaknem ugyanaz jellemző, mint a fejkendőkre, változatos technika és öltéstípusok, részarányosán szerkesztett központi minta, amely a kendők látható sarkába került, de a két oldali kendősarkat egyszerűbb mintával ugyancsak díszítették. A kendő negyedik sarkára szerény ékítményt szoktak elhelyezni vagy egyáltalán semmit sem. A fejre való kendőkhöz hasonlóan virágbokrok, csokrok, indák, füzérek, önmagukban álló virágfejek kombinációjából alakították ki a mintákat, esetenként diszkrét piros kontúrt használva. Ezekre is a középtengely menti szimmetria jellemző, de kivételként egy-egy aszimmetrikus megfogalmazás is előfordul, ami indás szerkesztésre vall. Két kendőnek ismerjük a tulajdonosát, egyiké a dudari Vörös Örzse, (SZF37) a másiké pedig a rédei Takáts Örzse (SZF 158) volt. Utóbbit 1857-ben varrták. Ezek is 19. század végi, 20. század eleji vállkendők, hisz később a viselet átalakulásával, az I. világháborút követően ezek is háttérbe, majd kiszorultak a ruhatárakból. A német viseletek vállkendőinél minden esetben alkalmazták a piros kontúrozást, sőt rendkívül szolid formában a kék szín is megjelent. Ezeken a kendőkön uralkodó növényi elem a leveles ág és a levelek levélfüzérekkel együtt, amelyek közé kísérő díszítményként kerültek a virágok. A levelek mindig hangsúlyosabbak itt, míg a magyar viseleti daraboknál ez a virágokat jellemzi. Ezek a vállkendők Városlődön és Pulán készültek 1900-1910 között. Városlődön Ulrich Mári, (79.95.1) Staub Mári (79.97.1) és Albert Franci (79.97.2) kendői voltak, amelyeket 1912-1920, 1900-1920 és 1915-1930 között viseltek. A pulai kendőt Steierlein Józsefné Steierlein Katalin (96.20.1) számára hímezték, aki 1911-1940 között viselte. A kézbe való kendőkön szőlőfürtök, rozetták, gránátalmák, palmetták és leveles ágak ékeskednek levélfüzérekkel, virágfejekkel kiegészítve. Az egyik a rédei Vadász Zsófié volt, ezt piros és kék színnel is tarkázták (SZF74), de használtak még piros fonalat a másik rédei kendőn is. A mintaszerkesztés megegyezik a fej- és a vállkendőkével. Koruk ugyancsak. A kötényeknek az alját, valamint a két oldalát hímezték fehérrel. Uralkodó a lyukakból álló mintacsík, de a kötények sarkaiba egy-egy virágfejet, apró csokrot, leveles indát is elhelyeztek, sőt az áttört közepű virágot ugyancsak alkalmazták. A keresztelő takarónak vagy térítőnek mind a négy oldalára került hímzés, csíkmintát alakítottak ki, ahol körökbe foglalt virágok, egymást keresztező levélfüzérek és láncból alkotott sor fut körbe. A különböző kendők alkotóiról meglehetősen keveset tudunk. Ismerjük a német készítő központot és az alkotókat, így Ajkarendekről Grunninger Béláné Takács Marit, aki 1890- 1930 között dolgozott, ő hímezte a magyarpolányiak és a környék német közösségei számára a kendőket. Azt is tudjuk, hogy több faluban kivarrták a kendőt már meglévő alapján a maguk számára a fiatalok, így Hidegkúton, Tótvázsonyban, Pulán, Magyarpolányban. Városlődről jó kezű varró asszonyok ismertek, név szerint Homesch Náni, Staub Rozál, Purger Simonne Steinmacher Julianna, Staub Mári, Albert Jánosné Schell Erzsébet, Albert Franciska, Ulrich Mári, akik maguknak, falusfeleiknek és a környéknek egyaránt dolgoztak. 71 Nem tudunk viszont semmit a magyar hímzőkről. Nyilvánvalóan Réde, Dudar faluban vagy környékén dolgozhattak és az innen származó nagy számú hímzett kendő az ő kezük munkáját dicséri. Vizsgált területünktől délre, a somogyi Karádon, Kötcsén és Törökkkoppányban maradt meg a fehérhímzés, de a régi buzsáki ugyancsak ilyen volt. Igaz, hogy a megnevezett helyeken az ingek mellét, gallérját, kézelőjét és gomboláspántját hímezték, de ezeknek a mintái ugyanúgy leveles indás, rozmaringos, tulipános, szőlős, almás (ómás), bagófejes (baglyos), szíves, rózsás, vízfolyásos, kígyós, lapickás, macskanyomos, tölgyleveles, szőlőleveles, tojásos kompozíciók voltak, mint a bakonyi vagy a Balaton-felvidéki kendők hímzései, de itt csíkba rendezve alkották az ékítményt. Előfordult a pókozás is, azonban ezt kevesen tudták. 72 Az Alföld déli részén a fehérhímzés a gyári vászon elterjedésével függött össze, itt ágyterítőt, párnahajat, fehérneműt és kézbe való kendőket díszítettek vele, ami áttört lyukhímzést jelentett. Általában három sorba
