Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Sz. Tóth Judit: Megújuló szokások a Pilis-hegység német közösségeiben. Farsangtemetés

ónos felvonulás, valamint Szent Márton püspök történetének német nyelvű előadása és a gyermekek megvendégelése. A Németországban népszerű ünnep Vörösvárról terjedt el a környéken: az 1980-as években egy kitelepült falubeli adományt kívánt hozni a helyi óvodának és javasolta, hogy átadását ehhez a naphoz kössék. A szokást a német nemzetiségi óvodák, iskolák pedagógusai népszerűsítik. A vizsgált településeken tanúi lehetünk új, közösségi ünnepnapok keletkezésének is (nemzetiségek napja, falunapok), melyek hagyományteremtő céllal ismétlődnek, de nem nevezhetők szokásnak. Pilisszentivánon néhány éve jeles nap Szent Iván napja. A község lakói németek, zömmel bányászok. A falu neve sugallja a Szent Iván-napi tűzrakást, ami német nyelvterületen ismert volt, de helyi adatok szerint itt ismeretlen. 1990-től egy nem sváb lakos javaslatára lett ünnep az önkormányzati rendezvény, lényegében majális, este tűzgyújtással és boszorkánybábú-égetéssel. A szokások megújulását bemutatandó a pilisi német közösségek népi kultúrájából a legszínesebbet, a farsangot ismertetem. Jellegzetes elemei a német, illetve németek által is lakott vegyes nemzetiségű településeken a következők voltak: gyermekfarsang, legénybíró választása, tánc a jó termésért, maskarás felvonulás, a forgó kerék húzása, kakasnyakazás, farsangtemetés. Szórványos a vénlegénycsúfolás emléke (Borosjenő), valamint a rönkhúzás (Pilisszentkereszt). Az 1920-30-as években mindenütt rendeztek gyerekfarsangot az elemi iskolás korosztály számára. Itt nemcsak táncolni tanultak, de gyakorolták, elsajátították a megfelelő viselkedési mintákat is, melyben itt-ott megjelennek a polgári illemtan elemei. A kislányok bokrétát készítettek a fiúk kalapja mellé, akik haza kísérték őket. Időpontja a farsangi időszak közepére esett. A farsang végéhez kötődött a legénybíró választás. Az 1930-40-es évekre tisztsége jobbára már formális volt, s a választás közfelkiáltással történt. A legénybíró Csobánkán jellegzetes rozmaringbokrétát kapott a kalapja mellé. Borosjenőn a máshol tudott „első legénnyel" ellentétben ekkoriban a bátortalanabb, „együgyűbb" legényt választották meg, hogy ővele fizettessék a mulatság minél több költségét. A farsanghoz hozzá tartozott a három napos bál. Vasárnap litánia után, hétfőn és kedden tartották, falurészenként, nemzetiségekként több kocsmában, vendéglőben. Solymáron és Vörösváron, ahol a kivetkőzés később indult meg, a lányok - meghatározott rend szerint - minden nap más színű ruhában mentek a bálba. Vasárnap vagy hétfőn rendezték a házas emberek bálját. Rendszerint ehhez kapcsolódott a jó termésért való tánc - Solymáron kukoricatánc volt a neve. Ekkor minden aszszonynak táncolnia kellett, nagyokat ugorva, hogy magasra nőjön a termény. A solymári nősök bálján bemutatták az új házasokat is, szintén a magasba emelve őket. Szent-