Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)
S. Lackovits Emőke: Köznapok és ünnepek a házban. A dunántúli németek lakáskultúrája, életmódja, szokásai - különös tekintettel a Bakony, Balaton-felvidék német közösségeire
csütörtökön a templom körül volt a könyörgő körmenet, ami nyilván a keresztjáró napok mintájára vált gyakorlattá. A húsvéti ünnepkör egyik legjelentősebb ünnepe a Pünkösd. Hozzá kötődve a német falvakban olyan szokás emléke őrződött meg, amely kereszténység előtti szokáselemeket is magába olvasztott, az európai népek termékenység és esővarázsló szokásaival egyezik meg vagy azzal rokon. A szokás lényege az volt, hogy akik Pünkösd vasárnap reggel utolsónak hajtották ki állataikat a legelőre vagy későn keltek fel, azokra valamilyen megszégyenítő büntetést róttak ki. A szokást falunként ugyan más-más névvel illették, de tartalmilag ezek megegyeztek. Magyarpolányban „Pfingstniegel", Városlődön, Kislődön, Hidegkúton, Gannán, Farkasgyepün, Ajkarendeken, Herenden „Pfingstlimmel", „Pfingsterlimmel", Bakonyjákón, Németbányán „Pfingstulima", Úrkúton, Lókúton, Veszprémfajszon „Pfingstkönig". A szokás ismert volt a Buda-vidéki, a Pilis-környéki és a somogyi német közösségekben is, de az egész német nyelvterületen általánosnak mondható, különböző elnevezésekkel. Az összetett szokás együttesben az állatok első tavaszi kihajtásának varázsló, gonoszűző cselekedetei, versenyjátékok maradványai és évnegyedkezdő szokások jellemzői kerültek együvé, kereszténység előtti tavaszköszöntéssel összefonódva. Megszemélyesítették benne a tavaszt, a vegetációt, elmaradhatatlan kelléke volt a zöld lomb és az analógiás varázsló cselekedet, a vízzel való leöntés, valamint a gonoszűzés (zajkeltés). Egyszerre volt gonoszűző, gonoszt megtévesztő, termékenységvarázsló, az életet biztosító szimbolikus áldozat (megveretés, kigúnyolás), együtt jelképezve a telet és a tavaszt. Aszófőn a pünkösd utáni szerda a Balaton-felvidéken egyedülálló módon fogadalmi szőlőünnep volt a 18. század második feléből származó adatok szerint. 47 Az ünnepes félév igazán kiemelkedő ünnepnapja, záró alkalma az Úrnapja, az Oltáriszentség ünnepe Pünkösd után két héttel. Pulán, Szent jakabfán, Tótvázsonyban, Vöröstón a két világháború között még eredeti napján, csütörtökön tartották az ünnepet. Tótvázsonyban, Vöröstón ilyenkor táncolták ki a májusfát, de másutt is szerveztek bálokat. Az ünneplés középpontjában a négy égtájat jelképező sátor felállítása, feldíszítése és körmenetben való felkeresésük áll. Mindenki igyekezett legalább egyetlen szál virággal hozzá járulni az úrnapi sátorhoz, amit a német közösségekben különösen gazdagon ékesítettek fel, beléjük kis oltárt állítva és a hozzájuk vezető utat is virágokkal, zöld ágakkal díszítve. Buda-vidékén valóságos virágból létrehozott képeket készítettek a sátrak elé a földre. A szokásban a határjárás és az áldásosztó körmenet olvadt egybe és német gyakorlatból terjedt el Európában a 12-14. században. A Balaton-felvidéki német falvakban a körmenetben haladtak, falvanként más-más egyenruhában a Polgári Lövészegylet tagjai, a pirgerek, akik csak katonaviselt, házas emberek közül kerülhettek ki. Az ünnepen a papot kísérték, 47. Sörös 1911: 182.
