Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

S. Lackovits Emőke: Köznapok és ünnepek a házban. A dunántúli németek lakáskultúrája, életmódja, szokásai - különös tekintettel a Bakony, Balaton-felvidék német közösségeire

dott pedig a tanítványok hűtlenségét idézte emlékezetükbe. Ilyenkor többen összegyűltek imádkozni, előfordult, hogy a kálváriára mentek fel, de az is, hogy a szomszéd faluba gyalogoltak, menet közben mondva egymást követően az imádságokat. Nagycsütörtökön készítették el legtöbb helyen a Szent Sírt. Ekkortól az elnémult harangok helyett nagyméretű kereplőkkel járták az iskolás fiúk az utcákat, emlékeztetve az időt jelző harangszóra a közösségek tagjait. Bándon és Pulán azt is megmondták mindig, hogy mire kerepelnek. A kereplőt Ratschen-nek, a cselekményt racsnizásnak mondták. Bakonyszűcsön, Úrkúton, Pulán, Városlődön, Bándon tojásadományt kaptak érte. Nagypénteken a német falvak aszszonyai már hajnalban a kálváriára mentek szótlanul, magányosan, minden stációnál imádkozva, „gondjaikat, bánatukat Krisztus lábához letéve", amelynek végeztével hozzátartozóik sírját keresték fel a temetőben. Magyarpolányban erre az alkalomra a lányok feldíszítették a Kálvária stációit, három-három gyertyát gyújtva mindeniknél az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A vöröstóiak ilyenkor a plébános vezetésével Barnagra zarándokoltak, ahol közösen mentek a kálváriára misére. Tótvázsonyban ezen a napon a temetői feszületnél, Pulán a falubeli kereszteknél gyűltek össze az asszonyok fohászkodni. Lókúton ilyenkor rendezték a temetőt. Nagyszombaton a tűzszentelésre a családok egy-egy férfi vagy fiú tagja elvitte a Júdás-fát, a Weiholz-ot, amely nyírfából vagy hét-kilencféle fadarabból dróttal egymáshoz erősített henger volt, amit a szentelt tűzben megszenteltek, belőle tartottak egy darabot a házban villámcsapás ellen, de kivittek a földekre is, megóvandó a termést a kártevőktől. Magyarpolányban, Bakonyszűcsön, Bakonykoppányban, Bakonynánán és Fenyőfőn őrizték legtovább a szokást. A nagyszombati feltámadási körmenetben mindenki jelen volt, aki mozogni tudott. Húsvét vasárnap az első misén szenteltették meg az ételt, de húsvét vasárnap hajnalban vagy kora reggel, a Biblia-beli szent asszonyok példáját követve mentek az asszonyok Vöröstón, Barnagon, Veszprémfajszon, Tótvázsonyban, Magyarpolányban, Városlődön, Bándon, Szentjakabfán, Pulán Jézust keresni a kálváriára vagy a temetői feszülethez, ahol közösen imádkoztak, énekeltek. Bándon egymást ébresztgették a szomszédok ilyenkor. Jásdon a szentkúthoz mentek ki és onnan visszatérve énekszóval ébresztették a falut. A szokás középkori liturgikus elemeket őrzött meg, Krisztus sírjának felkeresését és ott a kivett feszület helyére a gyolcslepel betételét. Ezt követően bontották el általában a Szent Sírt. Húsvét hétfőn többnyire báloztak már, de általános szokásként ismert a német közösségekből, hogy ekkor a szomszédos falvakban élő ismerőseiket, rokonaikat keresték fel, betérve a falu templomába is, amit Emmausba menésnek (Emmausgehen, Spaziergang nachs Emmaus) mondtak. A locsolás nem volt általános, sőt, több helyen csak a felvidékiek betelepedésével vált azzá. Áldozócsütörtök előtti három nap a keresztjáró napok, amikor a falubeli vagy a határbeli feszületekhez körmenetben vonultak ki, ahol esőért, bő termésért, egészségért imádkoztak. A vöröstóiak a barnagiakkal közös körmeneteket tartottak. Városlődön áldozó-