Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

S. Lackovits Emőke: Köznapok és ünnepek a házban. A dunántúli németek lakáskultúrája, életmódja, szokásai - különös tekintettel a Bakony, Balaton-felvidék német közösségeire

A konyhák, szobák járószintjét a korszak elején még döngölt földpadló jelentette. Először az első szobákat padlózták le. A tehetősebbek már a 19. század végén vagy a 20. század elején, míg a szegényebbek csak később, sokszor évtizedek múlva. A hátsó szobák lepadlózására ezt követően került sor, azonban tehetős családokban egyszerre valósították meg valamennyit. A konyhák kerültek legkésőbb sorra. Itt a zárt füstelvezetés adta meg a lehetőséget a földpadló felszámolására, amit a kőlapokkal borított járószint jelentett. A házbeli ingóságok közé tartoztak a lakásbelsőt díszítő és a hitélethez kapcsolódó szakrális tárgyak, a berendezés kiegészítői, amelyek jelentős számot képviseltek a németek lakáskultúrájában. A házbelső díszítésére szolgáltak a különféle textíliák, amelyeknek egyik részét takácsok által szőtt abroszok, különböző takaró ruhák és dísztörölközők jelentették. A vizsgált szűkebb térségben a szövést már nem háznál végezték, hanem falusi takácsmesterekkel végeztették el. A fazekasokon kívül a takácsmestereknek volt a legnagyobb a létszáma itt, sőt voltak közösségek, ahonnan már évszázada a legkeresettebb takácsok kerültek ki, dinasztiákat alapítva, pl. Pulán, Nagyvázsonyban. A szőtt textíliák közül az ünnepi abroszok voltak a legdíszesebbek, valamint a dísztörölközők, amelyek elválaszthatatlanok a német lakáskultúrától. Utóbbiakat legtöbbször felirattal is ellátták.

10 A sublótok tetejét az első szobákban többnyire fehérrel hímzett gyolcsterítőkkel takarták le. Ezek, mint a vállkendők, lyukhímzéses és lapos öltéssel kivarrt darabok voltak, nem hiányzott róluk a készíttető nevének kezdőbetűje és a készítés évszáma sem. Az első szobákban a vizsgált időszakban már gyárilag készített, vastag, többnyire zöld-piros vagy zöldbarna színű, geometrikus vagy növényi mintás, szőtt ágy- és asztalterítőt használtak. Korábban az egyszerűbb, piros vagy bordó-fekete mintás „bécsi piros" ágyterítőket, asztalra valókat kedvelték, amelyek a hátsó szobába szorultak. Itt szívesen tették a falra a takaréktűzhely közelében a száröltéssel kivarrott, feliratos falvédőket, amelyek a 20. század tízes, húszas éveiben indultak hódító útjukra. A német közösségekben különös változatossággal voltak jelen.

11 Az 1950-es években már nyomott mintával is árusították őket. E két terítőtípus, azaz a szőtt és a „bécsi piros" előtt általánosan használt takaró volt a kékfestő, amelyet a németek rendkívüli módon kedveltek, sőt, a köznapokon még a már új divatú textilek mellett is használtak. Hiszen a kékfestő mesterek Pápán, Veszprémben, Sümegen, Győrött, Székesfehérvárott, Enyingen, Kaposvárott, Marcaliban külön, a német közösségek ízlésének megfelelően mintázták azokat a kelméket, amelyeket kifejezetten ők vásároltak. Ilyenek voltak a fekete vagy sötétkék alapon kék, mélykék, vörös, zöldes-sárga mintázatú anyagok, amelyekből nemcsak terítők, hanem ágynemű és függöny is készült. 10. Stille é.n. 165-187. 11. Riffl 2003.