S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Keszi Kovács László: Zárszó helyett (Gondolatok a Vajkai-emlékkiállítás megnyitóján)

ahol neki kell ennek összegyűjtését elkezdeni, azt válaszolta: „Hát ez jó! Ez a jó, hogy ott nincs semmi. Örülök, hogy ilyen múzeumot kaptam, mert ahogy Györffy figyelmezetetett, a tárgyak nem élik túl a kutatót. A gazdasági válság után jön majd egy fejlődés, amikor sokmindent kidobnak. Tehát ezeket be kell gyűjteni és le kell az életet fotografálni abban az állapotában, amelyben van." (Ez azért volt jó, mert amikor a Néprajzi Múzeumban díjtalanul dolgoztunk, ha bevittünk egy tárgyat, égnek állt a hajuk, mert minden egymás hegyén-hátán volt. Mondták, hogy oda ne vigyünk semmit, mert nem fér be, inkább azt mentsük meg, ami ott van. Ezt a mentést végeztem azután, 140.000-nél több tárgy ment át a kezemen.) Vajkait viszont ez a múzeum tette igazán polihisztorrá. Ő igazi enciklopédikus ember volt, sokmindenhez értett. Ez gyanús ma is a társadalom előtt, mert aki sokmindenhez ért, egyikhez sem ért igazán — szokták mondani. Hát ebben az esetben ez nem igaz! Ez a kiállítás is mutatja, pedig ez csak töredéke annak, amit Vajkai egymaga hozott létre! Itt tehát ez a múzeum valódi etnográfust csinált Vajkaiból, ő viszont ebből a múzeumból igazi történeti-néprajzi múzeumot és gyűjteményt hozott létre. Egyszer, 1942-ben kenyéradó gazdája is lehettem Vajkainak. Én mint cserkész, annak idején Teleki belső szeminaristája lehettem. Teleki ott elsősorban geopolitikát tanított nekünk, az államtudománynak különböző változatait, de ez nem volt indextárgy, hanem inkább csak beszélgetés. Amikor Észak-Erdély visszakerült, Kolozsvárott létesítette Teleki az Erdélyi Tudományos Intézetet. Oda kerültem én is. Hatan kerültünk be hat tudományág képviseletében. Én az Erdélyi Tudományos Intézet Néprajzi Részlegének vezetője lettem és u.n. intézeti professzor. A katedrán Viski ült, aki naponta foglalkozott a hallgatókkal. Mi, egyetemi intézeti professzorok csak akkor tartottunk előadásokat, hogy munkatársakat neveljünk magunknak, ha ráértünk, mert meg kellett szerveznünk az Intézetet, kutatómunkát kellett végeznünk és erre be kellett szerveznünk külső munkatársakat, így hívtam el Vajkait, akit ebben az intézetben alkalmaztam. Intézetünk a Kolozs-Borsa völgyet választotta laboratóriumi kísérlete tárgyául, vagyis a Kolozs megyei Borsa-völgyből négy falut. Itt kutatta Vajkai Aurél a népi gyógyászatot. Most el kell mondanom azt is, hogy ott derült ki, Vajkai nemcsak kiváló szakember, hanem nagyon elmélyült gondolkodó is. Ott ültünk egyszer a Borsa patak egy kiemelkedő részénél és nem messze tőlünk egy román asszony szántott egy gyerekkel. Egy asszony pedig a vállán kaszával arra jött. Ránk köszönt — olyan idős lehetett, mint én — és mi megkérdeztük tőle, hogy kaszálni volt-e vagy csak viszi a kaszát. Azt felelte, hogy volt ott egy kis lucerna, azt kellett levágnia, nehogy tönkre menjen. És akkor Vajkai eltűnődött. „ Hát látod, az I. világháborúban több mint egymillió embert veszítettünk. Javakorabeli, nemzőképes fiatalokat. Most ugyanennyi leány maradt meddő és hol van az a sok gyermek, akiknek meg kellett volna születnie? Ez a román asszony itt egyedül szánt a gyermekkel. Mi pedig magyarok fogytunk, mert hiszen a hadseregben