S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Keszi Kovács László: Zárszó helyett (Gondolatok a Vajkai-emlékkiállítás megnyitóján)

ni. Amikor a szerzők a rájuk eső részeket írták, kiderült, hogy ugyan sok minden le van már írva, de sok mindent nem tudnak pontosan. Ott voltam tehát kéznél, amikor megkérdezte az építkezést író Bátky, hogy meddig ismerem az Alföldet, meddig terjed ki a boglyakemencc. Akkor elmondtam neki, hogy mekkora területet jártam be. Ezután községekre mutatott, kérdezve: ebbe voltál-e és van-e boglyakemence. Na, Mezőcsáton a kisnemesi háznak már volt kandallós boglyakemencéje, de azt nem tudtam, megvan-e még. Akkor kaptam 20 Pengőt, hogy utazzam le, úgyis tiszacsegei vagyok, járjam be a környéket, ami nincs onnan messze, hozzam be az adatokat. Kaptam egy kérdőívet is. Tehát én már kifutója voltam a néprajznak. Viski viszont jó barátságba került Vajkai Auréllal, még régebbről, a család kolozsvári tartózkodásának idejéből ismerte őt. Viski erdélyi származású volt. így lett azután Vajkai is kifutója a néprajznak. Őt is állandóan elővették, mert elég nagy területet ismert, különösen Kassa környékét. Amíg a Magyarság Néprajza elkészült, a kéziratokat Györffy Vajkainak és nekem adta oda, így már nemcsak kifutók voltunk. Vajkai azután épp úgy beépült ebbe a múzeumi együttesbe, mint én magam is. így lettünk mi etnográfusok. Hiszen Vajkai is a zsebében orvosi diplomával érkezett. O szabadúszó volt, nem volt sehol sem állása. Én pedig mint egyetemi hallgató kormányzói engedéllyel három egyetemet hallgattam, bölcsészetet, műegyetemet, közgazdasági egyetemet. Ilyenformán tehát ugyancsak nem voltam etnográfus, de Györffyvel való kapcsolatom és kifutói szolgálatom azzá tett. Nem volt rossz iskola. Csak azért mondtam el ezt a sok dolgot, hogy érzékeltessem, hogyan kerültem Vajkai Auréllal barátságba, aki négy évvel és négy hónappal volt nálam idősebb, de engem mindig öregnek szólított: „na, öreg, hogy vagyunk?" Úgy, hogy hosszú ideig nem tudtam azt sem, ő mikor született. Belenyugodtam abba, hogy mindig leöregez engem én meg öcsém-uramoztam. Amikor rajtakaptam Vajkait, hogy zenekritikákat ír, bevallotta, fiatal korában zenész akart lenni. Én pedig megmondtam neki, hogy négy évig „bűnöztem" a festészet területén. Azután később megismerkedtünk Gunda Bélával, .aki pedig írónak készült, mégpedig úgy, hogy valamilyen cikkel beállított Bátkyhoz, akivel sokat vitatkozott is. De így Gunda is bejárt és ezzel hárman lettünk „bejárók". Pesten a szó szoros értelmében vett néprajzi katedra nem volt, a folkloristákat Solymossy tanította Szegeden. Igen ám, de Györffy magántanári előadásokat tartott az Egyetemen, amelyen mi részt vettünk. Meglepetésünkre egyszer a következőket mondta, miután látta azt, hogy rendszeresen gyűjtünk néprajzi anyagot: „Vegyék tudomásul, hogy a néprajz nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek látszik és amit a múzeumokban kiállítanak belőle. Szellemi és tárgyi világból áll, de rettentő szövevényesen tevődik össze. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szellemi néprajz, amit folklórnak is hívnak, túléli a tárgyakat. Először a tárgyi világ pusztul el (Györffy tárgyi etnográfiával foglalkozott.) tehát, ha anyagot gyűjtenek, mindent le kell jegyezni!" Egyébként Vajkai is, Gunda is hajlamos