S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Vajkai Zsófia: Vajkai Aurél és Cserszegtomaj

Vajkai Zsófia VAJKAI AURÉL ÉS CSERSZEGTOMAJ Édesapám munkásságában jelentős helyet foglal el Cserszegtomaj kutatása. Miért éppen Cserszeg?- tehetnénk fel a kérdést. O már kisdiák korában a kassai hegyek közti kirándulásokon megszerette a szép környezetet. Másik vonzalma a művészetek és a zene iránt a mediterrán tájakra hívta. El is biciklizett egyszer Velencébe, de később aztán soha nem jutott el az általa annyira szeretett művészetek hazájába. A Balaton környékét mediterrán szépségű tájnak tartotta, szerinte a rómaiakat a hazájukra emlékeztette, azért telepedtek meg szívesen a Balaton partján. O is ebben a tájban találta meg azt, ami számára oly fontos volt: a kilátás, a hegyek, a tó, a színek harmóniája, a virágzó fák. Egy tanulmányából sem marad ki a természet dicsérete, legyen az erdő, rét, vagy kultúrtáj. Cserszeg, ahová először egy jövendőbéli nagybátyám lakodalma alkalmából került el mint néprajzi gyűjtő, nagyon megtetszett neki. Először a táj szépsége ragadta meg, majd ahogy közeledett az emberi lakhelyhez, neki, aki mindenféle zártságot, kötöttséget nehezen tűrt, nagyon megfelelt a szabadon bejárható hegyközség, ahol sem kerítés, sem dühös kutya nem állta útját. Még közelebb jutva, a saját rendszeretetéhez hasonló rendet talált a cserszegi ember házatájáma gondozott szőlősorok, a mértani pontosságú farakás, a házak hátához támasztott kukoricaszár, amely a hidegtől óvta, mind nagyon tetszett neki. De mindenek előtt a cserszegi ember keltette fel érdeklődősét, mert annyira mások voltak szegényparaszti létük mellett élő „polgári" öntudatukkal, mint a korábban megismert falusi emberek. Ott, Cserszegen ismerte meg édesanyámat, aki tősgyökeres cserszegi volt, általa rokonságba került szinte az egész „hegygyei", ahogy ezt Cserszegen mondják. 1944. júniusától ott is laktunk 1950. májusáig. Akkor nevezték ki a veszprémi Bakonyi Múzeum igazgatójának és elköltöztünk Balatonalmádiba. De Cserszegre mindig visszajártunk a rokonokhoz, majd 1961-ben, amikor édesanyámék megosztoztak a testvéreivel, a kapott telken felépítették a „kisházat", ahogy Cserszegen mindenki beszélt róla. Ez a kisház lett aztán a kedvenc tartózkodási helye. Olyan volt, mint egy múzeum, tele furcsa, érdekes tárgyakkal. A különbség csak az volt, hogy ott mindenhez hozzá lehetett nyúlni, és „Arél bácsi" mindenről elmondta, amit tudni lehetett. Rengeteg könyv is volt a kisházban, amiket szintén szívesen megmutatott a cserszegi gyerekeknek, felnőtteknek. Nem ritkán iskolai csoportok is felkeresték, akiknek a régi Cserszegről mesélt. „Arél bácsi" volt a gyerekeknek, a felnőtteknek „Doktor úr". Emlékszem sok fiatalra, akik eljöttek hozzá tanácsért, mert