S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)
Schleicher Veronika: Vajkai Aurél, a fotográfus II.
hanem a foghúzóról megfogalmazott értékelő gondolat megerősítéseként: „A foghúzó szerszámaiban a városi műveltség kikopott, a néphez leszivárgott javait ismerjük fel, de a mozdulatában egy felfelé törekvő réteg nyilatkozik meg." R Az érzékeny megfigyelésre épülő, ám bizonyítással alá nem támasztott szubjektív megállapítás, mely a foghúzó tevékenységét „művészi kifejezésformaként", „magasabb életlehetőségként" határozza meg, igencsak rászorul az általában objektívnak tartott fotó képi támogatására. Mivel — annak ellenére, hogy egy egész sorozat készült a témáról — a szerző csupán e két képet használja illusztrációként, a kijelentésben megfogalmazott ellentét (leszálló javak - felfelé törekvő társadalom) a fotók segítségével még kisarkítottabbá és erőteljesebbé válik. Vajkai sajátos megoldása tehát abban áll, hogy a terepen szerzett tapasztalatát két, meglehetősen önkényesen felépített, de egymást erősítő közlésforma segítségével tárja elénk, úgy, hogy mondanivalója végül szinte bizonyított tudományos tételként hat az olvasóra. Eljárása egyedisége még inkább kiviláglik, ha figyelembe vesszük, hogy a Falusi foghúzók abban az 1937-es folyóiratszámban látott napvilágot, amelynek 42 nagyobb lélegzetű tudományos írása vizuális információként mindössze 1 db térképet, 9 db rajzos ábrát és 8 db fotót tartalmaz. A kor néprajzi érdeklődésével összhangban a fotók fele ábrázol embert, ebből kettőn az valamely tárgyat használ — s így a képen a tárgy kap nagyobb hangsúlyt. Hasonló arányok jellemzik az Ethnographia következő, 1938-as számát is. A legkülönbözőbb témákban publikált 30 tanulmány közül összesen háromhoz tartozik valamilyen illusztráció (rajz vagy fotó). A fotók mindegyike tárgyfotó, beleértve azokat az embert ábrázoló képeket is, melyeknek célja valamely viseleti darab bemutatása. Ebben a vizuális környezetben jelent meg Vajkai Aurélnak az ősi-i javasemberről szóló cikke, amelynek két fényképmelléklete fő témáját tekintve emberábrázolás, sőt túlzás nélkül állíthatjuk: szinte jellemábrázolás. Mivel az egyéniségkutatás szempontjait magának érző kutatóról van szó, biztosak lehetünk benne, hogy a két éves gyűjtőmunka során készített, illetve gyűjtött és reprodukált felvételekből célzatosan választotta ki a publikációba azt a kettőt, amelyek a szöveges jellemzéssel összhangban a leginkább jellemzik apa és fia természetének, a gyógyításhoz való viszonyának eltérő vonásait. "Ami legelsősorban szembeszökő, emberünk egész fellépését, ténykedését, működésének legapróbb porcikájáig valami egészen különös, ködös, magateremtette, az elmebetegekre emlékeztető vallásosság itatja át"—jellemzi az elmeorvos-néprajzkutató idősebb Megyesi Józsefet, akinek személyiségét egyébként csupán adatközlői segítségével ismerhette meg, hiszen a terepmunka idején már 10 éve halott volt. Szimpátiával vegyes kíváncsiságát nem csupán az aprólékosjellemzés és leírás bizonyítja, hanem a mellékelt fotó is, amely a javasember komoly, töprengő, súlyos egyéniségét sejteti. (4. kép) Az apa képe szöges ellentétben áll a világba nevető, öntudatosan a kamerába néző, apja sikereiből élő fiú portréjával (5. kép), akit szóban a következőképpen jellemez Vajkai: „ifj
