S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Schleicher Veronika: Vajkai Aurél, a fotográfus II.

azaz hogyan szólal meg a „szem nyelve": hogyan érvényesül a fotó verbálisan le nem fordítható képi igazsága? A néprajzi tárgyú fényképek hasznosításának sajá­tos módját a Vajkai életműből választott példák alapján mutatjuk be. A példaként szereplő képek többszörös választás eredményei. Vajkai Aurél rengeteget fényképezett — a látás képességét a gép keresőjébe nézve gyakorol­ta, kezét az exponáló gombon tartva, hogy választhasson a valóság képeinek so­kaságából. Következő választása annak eldöntése volt, előhívja-e az adott teker­cset, esélyt adva a valóságnak a reprodukcióra. Az előhívott kép pedig ismét vá­lasztás elé került: nagyítás lesz a sorsa, és ajándékba kapja valaki, múzeumi lel­tárba kerül vagy haza, a fotós otthonába, az asztalfiókba. Múzeumi leltárba kerülve, a megfelelő körülmények biztosításával a kiválasz­tott pillanat elvileg időtálló lett, ám az igazi választás: a láttatásra való kiválasz­tás csak ezután következik. A szempontok, melyek a válogatásban a Vajkai örö­kébe lépett muzeológusokat vezérlik, időről időre változhatnak. Mind a kiállítás témája, mind a tér adta lehetőségek, mind pedig a negatív állapota befolyásol­hatja a döntést, de a lényegen nem változtat: a képek korábban már jelzett tema­tikai és földrajzi sokszínűségnek köszönhetően a Laczkó Dezső Múzeumban Vajkai-fotó nélkül csak kivételes esetben készülhet néprajzi kiállítás. Hogyan használta azonban a képeket maga a fotós? „Néprajzkutatóink közül — ki többé, ki kevésbé — saját munkájában is fel­használta a fotográfiát" — állapítja meg Tari János a II. világháború előtti nép­rajzi fényképezésről. 4 ' Az 1930-as évektől terepmunkát végző, majd publikálni kezdő Vajkait kétség­kívül az előbbi típusba kell sorolnunk: folklorisztikai tárgyú és tudományelméle­ti munkáin kívül szinte minden publikációját fényképek egészítik ki. Több terü­leten is megnyilvánuló módszertani rugalmasságának és újító hajlamainak megfelelően azonban azok közé tartozott, akik szakítottak az 1930-as évekig meglévő gyakorlattal 5 , amely a fényképezést illusztráló, alkalmi és ösztönösen használt „kiegészítőnek" tekintette. Tárgyi néprajzi dolgozataiban a képek a szö­veget kísérik 6 , nem csupán az állítások és következtetések illusztrációjaként, ha­nem annak bizonyítására is, hogy a szerző valóban járt a helyszínen. A minden egyes fotó alatt ott hivalkodó „Dr. Vajkai A. felv." megjegyzés különösen a Veszprém megye népi építészete című dolgozatban (Néprajzi Értesítő, 1940) vá­lik feltűnővé, amelyet a tereptapasztalatok jelentőségének alábecsülése miatt többször is bírált 7 Bátky Zsigmond emlékének szentelt Vajkai Aurél. A fotóhasználat sajátos megoldásai azonban nem e klasszikus etnográfiai dol­gozatokban, hanem a társadalomnéprajzi kérdéseket is érintő, illetve az egyéni­ségkutatás szempontjait érvényesítő cikkekben érhetők tetten. Ezek közé tartozik az Ethnographiában publikált Falusi foghúzók című, mindössze három oldalas cikk, amelyben Vaj kai nem egyszerűen illusztrációként használta a mellékelt két fényképet (2. kép, 3. kép), és nem is a leírás-magyarázat helyettesítéseképpen,

Next

/
Oldalképek
Tartalom