Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - DAVID HOLLINS: Ausztria vezérleti rendszere - a modern szervezet eredete

5-én, az első francia támadás során megsebesült, megegyezett a táborkarral, hogy a siker egyetlen lehetőségét egy balszárnnyal végrehajtott meglepetésszerű ellentámadás nyújtja. Wimpffen szövegezte a parancsot, míg Károlyt ápolták, és csupán aláírta a parancsot, miután az időpontokat meghatározták. A parancsokat teljes másolatok formájában küldték szét. A csatában, vagy a hadjárat folyamán, amikor egy hadtestet kikülönítettek, a táborkar egy kis csoportját alárendelték az oszlop parancsnokának, így az a főparancsnokság kisebb formáját öltötte. A legmagasabb rangú, leggyakrabban őrnagy lett az oszlop táborkari főnöke, és legfontosabb feladata a parancsnok segítése volt, hogy az megértse, mi a feladata. A hadsereg irataiban sokhelyütt hadtestként emlegetik ezeket az oszlopokat, de ez nem jelentett mást, mint egy hadosztálynál nagyobb erőt, amely kikülönítve harcolt. Ez a rendszer egy fontos előnyt nyújtott az osztrákoknak a franciákkal szemben: a bekerítő oszlopok parancsnokai teljességgel tisztában voltak a hadműveleti tervvel, vagy csatatervvel, így különösebb további parancsok nélkül tudtak működni. Marengonál Ott hamar ráébredt, hogy a főseregnek nehézségekbe ütközik a Bormidán való átkelés, és további parancs kérése nélkül elővédjét Gottesheim vezérőrnagy parancsnoksága alatt a francia jobbszárny megtámadására küldte, hogy csökkentse a franciák lehetőségét a frontális támadás kivédésére. Azonban a rendszernek megvolt az a hátránya, hogy egy-egy példány elveszhetett, valamint Napóleon kezébe kerülhetett, mint 1797-ben Rivoli előtt. A táborkar mellett a parancsnokoknak saját adjutánsaik is voltak, ezredesek és őrnagyok, akik a belső adminisztrációval foglalkoztak, biztosították az egységek gyülekezését, bármilyen szükséges feladatot elvégeztek. A szárnysegédek alacsonyabb rangú tisztek voltak, akik gyakran futárszolgálatot teljesítettek. Annak ellenére, hogy a békében meglévő táborkarnak meghatározott tervezési kötelezettsége volt, nem vett részt a hadsereg adminisztrációjában vagy a vezérelvek meghatározásában. Az adminisztrációt az Udvari Haditanács végezte, ami általában a külügyminiszter befolyása alatt állt, aki egyben a császár fölött is a legtöbb befolyással rendelkezett. Az Udvari Haditanács nevezte ki a főparancsnokot a császár nevében, de ez több mint politikai feladat - a parancsnok volt felelős a bécsi politikusok által meghatározott általános célok teljesítéséért, és emberei csatában való lelkesítéséért. Amint manapság, de természetesesen nem Napoleon esetében, az általános célokat a bécsi politikusok fogalmazták meg, akik gyakran saját tervező törzset hoztak létre, amivel legtöbbször csak összezavarták a dolgokat. Amint a háború előkészületei megkezdődtek, a terveket a táborkar, a politikusok tanácsadói és a magasabb parancsnokok részvételével határozták meg. Azonban a hadszíntéren a főparancsnok és táborkari főnöke határozták meg a hadműveleti terveket. Széles körben elterjedt, hogy a bécsi Udvari Haditanács nagy távolságból közvetlenül próbálta meg irányítani a hadműveleteket, de a valóságban megértette a táborkari főnök fontosságát, és teljes szabadságot biztosított számára a hadműveletek felett. Thugut, aki az 1790-es évek nagy részében a külügyminiszteri pozíciót töltötte be, tehetséges táborkari tiszteket gyűjtött össze, olyanokat, mint Weyrother, Zach, Chasteler, és elintézte, hogy őket nevezzék ki táborkari főnököknek, ami mind az osztrák, mind az orosz hadsereg fölött biztosítsa az ellenőrzést. Ez a potenciális konfliktus a katonai és politikai elsőbbség felett problémákat okozott a tábori hadseregek körében - több tiszt neheztelt, és nem értette, hogy mi alapján hoznak meg a