Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - VIZI LÁSZLÓ TAMÁS: AZ 1809-es győri ütközet a magyar történeti irodalomban

A János főhercegtől és környezetétől származó, az inszurrekcióval szemben megfogalmazott éles hangú kritikák és elmarasztalások már a győri ütközetet követő napokban - június 16-ától folyamatosan - megjelentek, s születésük pillanatától politikai tartalmat kaptak. Ezzel megkezdődött az inszurrekció tudatos és szándékos lejáratása azzal, hogy az elszenvedett katonai vereségért a császári-királyi hadvezetés a nemesi felkelőket tette felelőssé, s gyávaságuk folyamatos emlegetésével az inszurrekciót morálisan is igyekeztek lejáratni, ellehetetleníteni. A császári-királyi hadvezetés győri mulasztásairól, János főherceg és táborkara súlyos katonai hibáiról így kívánták elterelni a figyelmet Bécsben. Joggal feltételezhetjük, hogy a győri kudarcért a császári-királyi hadvezetés így próbálta meg a felelősséget magáról elhárítani s a vereségért a nemesi felkelőket bűnbakként megjelölni. Bár a kortársak véleménye, a nemesi felkelés feloszlatásának körülményei, valamint a háború után kiosztott több tucat elismerés és kitüntetés ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította, az udvar mégsem törekedett arra, hogy az inszurrekciós szervezőmunkáról, a felkelők katonai szerepléséről reális kép alakulhasson ki. Az 1809es nemesi felkelés eseményeit József nádor kérésére lelkesen, de elfogulatlanul és objektíven papírra vető Kisfaludy Sándor munkája sem jelenhetett meg, s a nyilvánosság helyett a titkos kabinet archívumába került. Az udvar tehát minden módon igyekezett fenntartani a nemesi felkelésről általa kialakított tudatosan negatív képet. Nem vállalták fel annak korrekt értékelését, s megakadályozták az inszurrekciót ért alaptalan vádak cáfolatát. Mindemellett jelentős katonapolitikai meggondolások is szerepet kaptak az udvar inszurrekció-ellenes politikájában. Az 1809-es nemesi nekibuzdulást, valamint a Magyarországon egyre nagyobb népszerűségnek örvendő József nádor katonai szervező munkáját és igyekezetét látva, Bécsben úgy gondolhatták, hogy a későbbiekben a nemesi felkelésből a nádor vezetésével egy potenciális magyar haderő körvonalai alakulhatnak ki. Ezt pedig minden eszközzel meg kívánták akadályozni. Ezért gátolták meg az inszurrekció reformját és későbbi esetleges modernizálását, miközben sikeresen fenntartották a nemesi felkelésről tudatosan kialakított negatív képet. A bécsi udvarnak az inszurrekciót lejárató politikája tökéletesen bevált. A nemesi felkelés során tanúsított katonai és anyagi erőfeszítések hamar a feledés homályába vesztek, s néhány évtizeddel az események után, az inszurrekcióra már csak mint egy letűnt korszak dicstelen eseményére emlékezett a reformkor nemzedéke. A nemesi kiváltságokat következetesen bíráló reformkori politikai elit számára az inszurrekció e privilégiumok egyikének, az adómentességnek legfőbb szimbólumaként jelent meg és vált - immár másodszor - aktuálpolitikai tartalommal kiegészülve az ellenzéki támadások célpontjává. Az idős Kisfaludy ugyan megpróbálta megvédeni a nemesi felkelők becsületét, de csupán azt sikerült elérnie, hogy az inszurrekciót ért méltatlan támadásokkal felhagyott az ellenzéki sajtó. A politikai környezet az inszurrekció történetének elfogulatlan bemutatására ezúttal sem volt alkalmas. A polgári átalakulásért harcba szálló reformerek ugyan megértették Kisfaludy érvelését, de a feudális eredetű mozgalom eszméjét és gondolatát értelemszerűen nem vállalták és nem is vállalhatták fel. Az inszurrekció kérdése ezzel több évtizedre lekerült a napirendről, s amikor ismételten érdeklődés mutatkozott irányába, akkor a politikai meggondolások mellett már a történeti megközelítések, valamint a Győrnél harcoló inszurgenseket ért vádakra történő tisztázó reagálások, mint jogos igények is jelentős szerepet játszottak. Azon