Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - VIZI LÁSZLÓ TAMÁS: AZ 1809-es győri ütközet a magyar történeti irodalomban

túlmenően tehát, hogy több évtized távlatából reális képet kívántak adni az 1809-es eseményekről és a győri összecsapásról, valamennyi szerző alapvető fontosságúnak tartotta a győri futás szégyenteljes vádját kritika tárgyává tenni, meggyőző erővel cáfolni, s ezáltal szétoszlatni. Az első nyomtatásban megjelent munka, mely a győri ütközet tárgyalására vállalkozott, az 1809-es háború 40. évfordulóján, 1859-ben jelent meg Veszprémben.

4 Szerzője az a Hertelcndy Károly volt, aki a zalai inszurgens lovasezred ezredes főhadnagyi osztály 1. svadronjának századosaként (kapitány) maga is részt vett az ütközetben. Munkája ebből adódóan nem ad átfogó, elemző képet a harcokról, csupán a személyes benyomások leírására korlátozódik. Érthető módon a körülötte harcoló zalai inszurgens lovasok egyéni bátorságát rajzolja meg, másrészt az ütközet utáni friss bajtársi élményekből merít. Munkája végén Hertelendy sem mulasztotta el az inszurgensek győri szereplését ért vádakat visszautasítani: „Szolgáljanak soraim válaszul azoknak, kik mivel győri csatánk elveszett, kedvüket találják a magyar vitézséget homályosítani, kiknek csak annyit súgok még, hogy ez időben, mikor egy jenai ütközettel - utalás az 1806-os jénai csatára, mely Berlin francia megszállásához vezetett - egy egész hatalmas ország - Poroszország - lett elfoglalva; a győri csatával annyi sem veszett: mint Marengónál vagy Eckmühlnél."

5 A győri ütközet első, részletesebbnek tekinthető elemzését, különösen pedig annak utóéletét vizsgálja hosszasan Horváth Mihály „Magyarország történelme" című, 1873-ban megjelent nagyszabású sorozatának nyolcadik kötetében.

6 Horváth Mihály arra keresi a választ, hogy az inszurrekció gyávaságának alaptalan vádjai mögött vajon milyen más érdekek húzódtak, húzódhattak meg. Ezzel összefüggésben előbb a probléma fontosságára hívja fel a figyelmet, majd jelzi, hogy kötelességének érzi, hogy megvédje az inszurrekciót az alaptalan vádaskodásoktól.: „E győri csatáról, mint általában a felkelt seregnek e hadjárat alatti magaviseletéről s az egész insurrectióról utóbb igen ferde fogalmak kaptak lábra, és szinte divattá lett, azt, mint a gyávaság példányképét gyalázni, s következőleg az egész nemzetet, legalább annak ezen kori nemzedékét úgy tűntetni elő, mint amelyből egészen kiveszett őseinek harczias szelleme, bátorsága. Ezen utóbbi vádra a nemzet néhány évtizeddel utóbb - utalás 1848/49-re eléggé megfelelt; azt tehát szükségtelen itt felemelnünk. Az 1809-ki insurrectió becsületének védelmére azonban annál inkább felhivatva érezzük magunkat, minthogy azon gáncsok és gyalázásokra, melyekkel a nemesek felkelt hada mind élő szóval, mind a bécsi katonai folyóiratban s más röpiratokban szintén elboríttatott, a nemzet részéről akkoron semmi czáfolatot nem lehetvén nyilvánítani, ama ferde vélemény az újabb korban is oly közönségessé lett, hogy abban már-már a nemzet maga is osztozni kezde, s a győri ütközetet egyenesen az insurrectió gyáva megfutamlása miatt tartja vala elveszettnek."

7 A felkelés védelmében előbb annak súlyos fegyverzetbeli elégtelenségét, majd a begyakorlottság hiányát említi. Horváth Mihály mindkét esetben a bécsi hadügyi kormányzat felelősségét hangsúlyozza, amely nem tett eleget azon korábbi ígéretének, miszerint kellő számú és megfelelő mennyiségű fegyverzettel fogja ellátni az inszur4 HERTELENDY 5 HERTELENDY 21. 6 HORVÁTH 7 HORVÁTH 374-375.