László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)
TÓTH PÉTER: A lázadók teste és az árulók büntetése. A pápai vallon zsoldosok kivégzése és a megtorlás hóhértechnológiájának kultúrtörténeti emlékei
világban folyamatosan jelen volt), megjelentek a keresztény túlvilágideológiák pokolról és tisztítótűzről alkotott, a kínok számos variációját taglaló táblaképek, illetve a 23. században keletkezett, de csak a 10-12. században népszerűvé váló keleti látomásszövegek kínzásokat taglaló fejezetei, és a vértanúszentek kegyetlen kivégzéseiről beszámoló elbeszélések, valamint ezek ábrázolásai. A fájdalom megjelenítésében lényeges változásokra a 16-17. században került sor. A középkori táblaképekkel ellentétben az újonnan keletkező liturgikus célt szolgáló ábrázolások az elrettentés helyett a drámaiság, a vér a hús látványa helyett a szellemi megtisztulásra helyezték a hangsúlyt. A testi szenvedések, a fizikai gyötrelmek ábrázolása továbbra is megmaradt egyes képi programokban, de ezeknek már egészen más lett a funkciója. A 16-18. századi, a tömeg elrettentésére készült röplapokon, a társadalmi nyilvánosság modern hordozóin a keresztény szimbolikától megfosztott, szekuralizált ábrázolások váltak meghatározóvá. Ezeken azonban az elrettentés naturalizmusa csak a híradás szenvtelenségét erősítette. A képek a megtisztulás nélküli borzalmakról tudósítottak. Vagyis a keresztény liturgikus ábrázolásokból eltűnt a vér, a szenvedéstörténet, a kivégzési jeleneteket ábrázoló röplapokról viszont a keresztény szimbolika. Egyfajta letisztulási folyamat figyelhető meg, melyben a megjelenített holttest és a szemlélő szubjektum között lévő közvetlenség egyre csökken: "A középkorból a reneszánsz felé haladva átalakul a hulla ikonográfiája." - mondja Kiss Attila Atilla, majd így folytatja - ""Míg korábban a sírszobrok, táblák és festmények démonikus, allegorikus szörnyeket, kibelezett testeket, elrettentő csúf teremtményeket ábrázolnak, a reneszánszra ezek átalakulnak a haláltánc inkább groteszk, mint objekt csontvázává, amely már-már karneválszerüen igazgatja a sír felé a halandókat. A reneszánsz végére a nemesi osztály ékszerein már szinte kötelező formaként jelenik meg a memento mori hagyomány kikristályosodott emblémája, a koponya, a halálfej. A hús, a valódi csúfság letisztul a csontról." 1 ' 1 Pontosítani érdemes ezt a megállapítást, hisz valójában a 12-13. században alakul ki a fájdalomnak az a kultusza, amely a sebeket, a fekélyeket, a vért és a szenvedést dicsőíti. Ez kultusz a 16-17. század polgárháborús viszonyai és a törökellenes küzdelmek hatására alakult át, talán épp a kegyetlenség jelenvalóságának ellenhatásaként. Bár a tömegek a népi vallásosság formációiban tovább tisztelték a fájdalom és szenvedés tárgyiasult jeleit, az elit fokozatosan kivonult ebből a körből. Ekkor alakult ki az a reneszánsz halálkultusz, melyben már nem a ""húsnak", hanem a '"haláljegyeknek" volt jelentősége. A korszak elején a szentek ereklyéinek kultuszát felváltotta a szentek legendájában elbeszélt "történetek" kultusza, az ereklye-csontok tiszteletét felváltotta a fájdalom és a szenvedés-kultusza, az ítélő Krisztus kép átalakult Fájdalmas Krisztussá. A szentek csontjaira "felkerült" a hús. a testüket nyílt sebekkel borították. A gyászteátrom is átalakult, melynek hatására a megtisztító büntetések helyett az elrettentő büntetésekre, a közönségnek szóló ítéletek helyett az egyéni ítéletekre, a túlvilági pokoli, purgatóriumi kollektív ítéletek helyett a különítéletekre, végső soron pedig a makrokozmosz helyett a test mikrokozmoszára fókuszálódott a kora újkori 151 Kiss 1999: II
