László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)
TÓTH PÉTER: A lázadók teste és az árulók büntetése. A pápai vallon zsoldosok kivégzése és a megtorlás hóhértechnológiájának kultúrtörténeti emlékei
tegés evangelizációja" és a "megfélemlítés diskurzusa" volt a meghatározó. 148 Lényegében a lateráni zsinat után (1215) az "üldözés évszázadai 1 ' következtek, ahol az új vallási mozgalmak (waldensek, katarok. lollardok, husziták, lutheránusok, kálvinisták, unitáriusok) vagy a nem keresztény felekezetűek (zsidók, mórok, muszlimok) éppúgy üldözendők voltak, mint a népi kultúra számos képviselője (boszorkányok, népi gyógyítók, bábák, közösségi varázslók). André Vauchéz a kor keresztény ideológiájával kapcsolatban szintén azt állapította meg, hogy a mindennapi ember egész életútja a korban lényegében nem volt más, mint folyamatos penitenciatartás, melyben a helyes magatartás követéséhez a szentek virtuális életútja adott mintát. 149 Kialakult tehát az életút, helyesebben a bűnökkel és bünbocsánatokkal teli életút azon modellje, melyben a szép halál, a halál művészete és főként a vezeklés volt a meghatározó, és melynek eredményeként az életút végén a Paradicsomba kerülés lehetősége kínálkozott. Ezzel a modellel állt szemben a gonosztevők, latrok, megveszekedett bűnözök életútja és természetesen az életutat betetőző "rút halál" koncepciója, mely végcélként a Pokol borzalmait ígérte. A Krisztus mellett keresztrefeszített latrok ezt a két modellt jelenítették meg a Kálvária-képek azon típusán, melyen a hármas keresztrefeszítést ábrázolták. Ez a típus lényegében a 12. századtól voltjelen az ikonográfia programokban, de csak a reneszánsz idején, valószínűleg ferences hatásra vált általánossá Európa-szerte. Dysmas a jó lator és Gestas a rossz lator tehát a kora újkori életút modelljét és antimodelljét jelenítette meg. 150 Ezek a minták a kora újkori kivégzési rituálékat is meghatározták. A szegény bűnös, ha a halála előtti pillanatban megbánta bűneit, és őszinte bűnbocsánatot tartott, részesülhetett a kereszté iyi kegyelemben, mely ugyan nem enyhítette a testi kínokat, de a lelkieket mindenképp. Ha a bűnös nem kívánt a keresztényi kegyelemben részesülni, életét gyalázatos módon végezte, lelke a keresztényi közösségből örökre száműzetett. A keresztény értékeket megtagadó, és a törököség bűnébe eső pápai zsoldosok halála éppezért csak "rút" és "gyalázatos" lehetett. A "bűnösség kultúrájának" nevezett kora újkori Európában és a "folyamtos pönitenciatartás" évszázadaiban a Vir dolorum, Arma Christi, a Szent Vér és a Szent sebek, a Mater dolorosa ábrázolások, a Krisztus szenvedéstörténetét bemutató passióciklusok, a vértanúszentek legendáinak képi programjai, a különböző műfajú és funkciójú képek (freskók, táblaképek, búcsúcédulák, imakönyvek) egyazon célja, hogy sebeket, a szenvedést okozó tárgyakat (tör, korbács, fogó, szög stb.) naturális igénnyel ábrázolják, és hogy mindez a 13-14. századtól általánossá válik, azt is mutatja, hogy nagy változás következett be Krisztus és a szentek tiszteletében. A test társadalmi nyilvánosság előtti felmutatásának új koncepciója alakult ki, melyben főszerep jutott a szenvedésnek és a fájdalomnak. Krisztus az aktív, "ítélő" pozícióból a szenvedő, passzív "Fájdalmas" Krisztussá változott, a szentek ereklye-csontjaira felrakódott a hús. A 12-15. században a római jog 2-4. századi elrettentést célzó irányelvei kerültek ismét felszínre (mely jog a bizánci jogban hagyományozódva az orhodox keresztény 148 Ddumeau 1990: 321, 327. 496. 523, 529. U9 Vouchez 1993: 122. 150 Merback 1999: 218-265.
