László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)
TÓTH PÉTER: A lázadók teste és az árulók büntetése. A pápai vallon zsoldosok kivégzése és a megtorlás hóhértechnológiájának kultúrtörténeti emlékei
leg lesznek is. 144 A dominancia és a hatalom megjelenítéséhez tartozó ritualizációról beszélnek a humánetológia képviselői is. Wickler hívta fel a figyelmet arra, hogy a fallikus jelzések eléggé általánosak a főemlősök körében, így az embernél is. Funkciójuk a helykijelölés. A péniszfelállítás, nem más, mint a dominancia demonstrációja az agresszív találkozások alkalmával. Mindez Eibl-Eibesfeldt szerint kulturális és viselkedési uni verzál iának tartható, aki a háborút is úgy definiálja, mint a kulturálisan kifejlődött területvédő mechanizmus csoportok közötti érvényesítését, és amely alapvetően territoriális funkciókat tölt be. 145 Az emberi csoportok hajlamosak önmagukat az egyedülálló, igazi emberi lényekként definiálni és szomszédaikról, vélt vagy valós ellenségeikről, ellenfelükről lenéző terminusokban beszélni. Az idegen, az ellenség vagy az ellenfél dehumanizálódik és ebben az önkíképzési folyamatban az ember elzárja magát azoktól a jelzésektől, melyek szánalmat váltanának ki. Békeidőszakban egy kulturális szűrő helyeződik a biológiai szűrő fölé, ami azt parancsolja: ""ne ölj!". Háborúban vagy a "lázadásrítusok" alkalmával viszont ez a kulturális szűrő gyakran eltűnik vagy másként nyilvánul meg. A messziről való ölést lehetővé tevő fegyverek (nyilak, dobólándzsák, tűzfegyverek) hatásos védekezést jelentettek azon elfojtások ellen, melyek korlátozták az agresszivitást. Mitöbb. háborúban kulturális erénnyé vált az ellenség megölése, mindezt pedig bizonyítandó orrának, fülének, fejének, hímtagjának, mellének, kezének vagy lábának levágása. 146 Az ellenfél vagy ellenség elpusztítása, megölése azonban számos védekező, elhárító mechanizmus kialakulásához is vezetett, melyek gyakran a gyilkolás ritualizálását, illetve a gyilkolást végrehajtó személy biztonságát garantáló rítusok létrejöttét jelentették. A büntetésvégrehajtás gyilkolás-rítusai, a rettenet színházának, a gyászteátromnak a kellékei, szereplői, közreműködői és nézői is ehhez a rituálizációhoz járultak hozzá. Fentebb áttekintettem már a "pribékség", a ""török módra" élés és a "törökősség" jogtörténeti forrásait. Ezek a források is azt bizonyítják, hogy a magyar joggyakorlatban, hasonlóan az európai joggyakorlathoz, a törökkel való szövetkezés, a keresztény rabokkal való kereskedelem, a gyermekprostitúció a legmegvetettebb köztörvényes bűnnek számított. Nem véletlen tehát, ha a pápai vallon zsoldosok tetteinek megítélésében a keresztény asszonyok eladása, a vár töröknek történő átjátszása, és a törökkel való lepaktálás igen súlyosan esett a latba. Büntetésük éppezért egyenértékű volt bűnükkel. A császár hűségén maradt társaik végezték ki a fogságba esetteket török módra, a karóbahúzás rút, megalázó szertartásával. A "rút halál" értelmezéséhez azonban érdemes áttekinteni e halálnem keresztényi értelmezését is, melynek modellértékű ábrázolása a 14. századtól kialakuló, a hármas keresztre feszítést ábrázoló reneszánsz kálváriaképeken jelent meg, mint a "latrok" halálának példázata. 147 Jean Delumeau a kora újkori Európa történetét vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy a 13-18. század kultúrája végeredményben nem volt más, mint a "bűn és bűnösség kultúrája", ahol a "terror nyelvezete", a "ret144 Duerr 1993: 242-258. 145 Eibl-Eibesfeldt 1990; Duerr 1993: 172-192. 146 Eibl-Eibesfeldt 1990; Duerr 1993: 242-295. 147 Merback 1999: 218-265.