Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Viga Gyula: Előszó helyett

Népi vo/fósossóg о Kárpát-medencében 6. vetés, hogy а szerző а népművészet ábrázolásainak előképei között említi a protestáns templomok festett mennyezet- és karzatdeszkáinak figurális ábrázolásait, de bemutatott példái roppant meggyőzőek. Nem mintha a jeles kollegina munkája rászorulna, de magam is a dolog folytonosságát szeretném erősíteni egy Borsod megyei, ill. miskolci példával. A Miskolcon honos, mesterségüket nevükben is viselő testvérpár, Asztalos Imre és István készítették 1735-ben a borsodi település, Megyaszó református templomának — az irodalomból jól ismert — festett deszkáit. Szendrey János már a XIX—

XX. század fordulóján felismerte kezük nyomát a gótikus eredetű miskolci, avasi templom stallumán is, de a Herman Ottó Múzeum XVIII. század eleji festett ládája is biztonsággal tevékenységükhöz köthető. A dolog azonban főleg azért érdekes, mert az általuk megfestett ornamentika, de különösen munkáik színvilága nagyon jól felismerhető mind a mezőcsáti, vele kapcsolatban a tiszafüredi díszkerámia, mind a mezőkövesdi szűcsök selyemhímzésének forma- és színvilágában. Mindez csak megerősíti a Szacsvay Éva által vizsgált történeti folyamat jelentőségét. A következő tartalmi egység az Imádságok, szakrális szövegek címet viseli, benne Erdélyi Zsuzsanna és Tánczos Vilmos nagy ívű tanulmányaival, valamint Jaki Teodóz és Medgyesy-Schmikli Norbert írásaival — mindez részemről nem igényel kommentárt. Az imádságszövegek elemzése, az Aranymiatyánk énekelt változata és a csíksomlyói passiójátékok forrásainak bemutatása együtt — szerintem — a kiadvány egyik szellemi tengelyét adja. Rendkívül szerteágazó tematikailag a következő egység, ami A mindennapok és az ünnepek vallásossága címet viseli. A számos szép szokásleírás, több felekezet és etnikum vallásos hagyományát részletező írások közül itt csak néhányat említek. A tisztelet okán is szólnom kell az áldott emlékű Molnár Ambrus előadásáról: a kárpátaljai Nagydobrony reformátusságának vallásgyakorlásához közöl érdekes megfigyeléseket, adalékokat. Ambrus bácsi volt a mozgatója a határon túli reformátusság kutatásának Szlavóniától Ukrajnáig, írása kapcsán is szeretettel emlékezem rá. Kiemelésre méltónak tartom Nagy Olga munkáját a mindennapok vallásosságáról, s nem csupán azért, mert a jobbára mesekutatóként ismert, de sokoldalúan tájékozott, s rendkívüli empatikus készséggel rendelkező — amúgy özvegy református lelkész feleség — vélekedését ebben a kérdéskörben is roppant érdekesnek tartom. Okfejtésében tanulságosan fonja egységbe a természetben élő ember hitének — különösen is létélményének, halálélményének — számos olyan elemét, aminek megélt formájában alig van köze a vallási dogmákhoz, ám tartalmazza azokat az etikai és morális normákat, amelyek az adott kultúrát hordozó közösség egészének alapvető rendező elveihez is igazodnak. Nagy Olga érzékletesen mutat rá, hogy az egyén gyakran magára hagyatott a közösségében is, s magának kell 23