Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/I. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

A mindennapok és az ünnepek vallásossága - Horváth Sándor: Mindennapi népi vallásosság a grádistyei horvátoknál

A mindennapok és az ünnepek vallásossága ünnep elé és/vagy mögé is vonatkozik. Például: „A Nagyasszony hozza, a Kisasszony viszi"

8 - mondja a gabonán kívüli szántóföldi termés éréséről a nardai szentencia. Ennyi példa után talán érthetőbb, miért vesszük örömmel azt a fogalmi tágítást, amelyet a mindennapi vallásosság kifejezés nyújt. Korábbi tanulmányunkban már jeleztük, hogy a társadalomnak, illetve azon belül a kisebbnagyobb közösségeknek és az egyéneknek évszázadokig mértékül szolgált a vallás. A kultúra jellegét határozta meg.'' Vagyis valóban olyan volt, mint a mindennapi kenyér... A szokott rendben először az imádkozást kell a mindennapok (népi) vallásossága részének tekintenünk. Napjainkban a mindennapok imádkozása elsősorban egyéni műfaj lett. A naponkénti közös imádság ritka. A családok szétaprózódtak, szétszakadtak, emiatt hiányzik a korábbi szülő-gyermek, nagyszülő-unoka kapcsolat, amelyen keresztül az eltérő generációk hagyományosan átadták-átvették az imádságokat. A korábbi, összetettebb családszerkezet felbomlása és a nukleáris család általánossá válása mellett ennek részben oka a családtagok változatos kötődése (munka, tanulás, stb. miatt) és az ezzel járó - gyakran - eltérő időbeosztás. A napi rendszeres imádkozással kapcsolatban nem készítettem pontos felmérést, de az eddigi adatok alapján ez ma egyre kisebb réteget jellemez. Ez részben magyarázható azzal, hogy az imádkozásra emlékeztető, illetve az arra szólító harangszó - az „Urangyalára harangozás"

10 - csak azt emlékeztetheti az imádság idejére, aki a harangozás időpontjában odahaza van, s hallja azt. A századforduló tájékán született adatközlők még mind a rendszeres napi imádkozásra emlékeztek vissza. „Urangyala"-kor a gyerekek édesanyjukkal - néhol édesapjukkal is! - vagy a nagyanyjukkal a század első évtizedeiben gyakorta archaikus népi imádságot mondtak. Egyik kedvelt típus a Mária-álma volt. Ezt egy 1899-ben született asszony szerint, aki az anyjától - a mostohaanyjától - tanulta az imádságot, gyerekkorában esténként mondták lefekvés előtt, anyjával együtt." Egy másik nardai asszony szerint: „Otthon imádkoztuk ... Valamikor böjtben a Rózsafüzért imádkoztuk, s úgy minden héten csütörtökön pedig (ezt). Mindig térdelve imádkoztunk, böjtben minden este. (...) Csütörtökön nem mondtuk el a Szentolvasót. (...) Édesapámmal és édesanyámmal együtt.'"

2 -Miért pont csütörtökön mondták a Máriaálmát? - kérdeztem. - Hát, így döntöttük el - szólt a válasz. A „Szól a kakas, Máriát kiált" motívummal induló archaikus imádság - a „Kereszttel fekszem, kereszttel kelek" kezdetűvel imafuzérré bővítve - egy másik nardai család mindennapi imádsága volt. Az imádságot elmondó asszony gyerekkorában a szüleivel közösen mondta minden alkalommal.

13 О is úgy emlékezett, hogy böjtben mindig térdepelve imádkoztak az Olvasót. Ezt az imádságot pedig rendszerint mondták - csak úgy ülve -, amikor Urangyalára harangoztak.

14 A „Szól a kakas..." hozzátoldás nélküli változatára egy másik nardai asszony 269