Népi vallásosság a Kárpát-medencében 2. A hasonló című, 1991-ben Veszprémban megrendezett konferencia előadásai és hozzászólásai (Veszprém-Debrecen, 1997)

Erdélyi Zsuzsanna Budapest: Az archaikus népi imádságok interetnikus kapcsolatai

Az imádsághagyomány történeti volta, középkori eredete ma már egyértelmű. Korabeli dokumentumokkal tudom bizonyítani, hogy az archaikus népi imádságok szövegállománya egész Európában a későközépkorig megy vissza. Az első, legalábbis eddigi ismereteim szerint az első, írásban fönnmaradt népi ima

10 1281-ből való. A ferences szellemiség kiváltotta érzelemhangsúlyos vallásosságban gyökerezik. E vallásosság "szívrehatóság" élménye a nagyhét történése: Krisztus halála, Mária anyai gyásza, amely a fölfokozott vallási közigényeknek megfelelően, költői műfajokban is megjelenik. Kiváltképpen a szent drámákban, majd a már említett passió-énekekben, Mária-siralmakban, a későközépkor kedvelt műfajaiban, amelyeknek máig ható szépségét jól érzékelteti Jacopone da Todi (meghalt 1306-ban) költészete, különösképpen a Stabat mater dolorosa kezdetű sequentiája, és a Donna de Paradiso néven ismert Mária-siralma. Ezek a műfajok a reneszánsz és a protestantizmus idején elvesztették eredeti közösségi funkciójukat és lassú folklorizációs folyamat révén a nép szellemi örökségében, az élőszavas hagyományban maradtak fönn. Sokszor ugyanazt az érzelmi telítettséget őrzik, amellyel a nagypéntek gyászát szenvedték el maguk az Imitatio Christi magatartási formáit követő hívek. Erre imádságmondó öregeink hüppögő-síró-zokogó előadásmódja gyakran utal, megdöbbenést keltve az egykori lelki mechanizmusok ilyen tartós működésén. Magyarországon és a Kárpát-medencében az írásbeli adatok csak elvétve támasztják alá az archaikus népi imádságok előképszövegeinek korabeli szerepét, elterjedtségét. Nyugaton, ahol jelentős értékek maradtak fönn, annál inkább bizonyíthatóan, mivel ott a múlt írásbeliségben is rögzítődött emléke és a jelen szóbeliségben átmentődött múltja egymást igazolja. Más szóval, az írott emlékek és a szóbeliségben fönnmaradt szövegek között szoros kapcsolat áll fönn. E tény egyszersmind kiemeli a szóbeliség forrásszerepét. Úgy tetszik, véljük, hogy az élőszavas kultúra többet őrzött meg a régmúlt irodalmi gyakorlatából, mint az írásbeliség. Az oralitás jelentőségét a történelmük során sokat vesztett népeknél értékeljük igazán, mint amilyen a magyar, vagy e Dunatájon velünk együtt élő sorstárs népek, kiknek irodalomtörténete a korai időszakokból csak szórványemlékeket mutathat föl. Ezért véljük úgy, hogy a vallásos néphagyomány körébe tartozó népköltészet történeti kutatása nélkül nem láthatjuk tisztán népeink szellemi örökségét. A szóbeliségben tárolt művelődési értékek kiegészítik az írott emlékeket. Érthetően nyer különös jelentőséget az irodalom és a folklór egymást kiegészítő szerepének fölismerése és ezzel az egymás által fölerősített informatív képességnek a kamatoztatása. Ezért kell számolnunk a néphagyományban, különösen a konzervatív vallási szférában érvényesülő szellemi erővel s az 22