Kárpáti Kelemen szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet Évkönyve 1895-1896

GAÁL Lajos: A sz[en]t-gotthárdi ütközet és a vasvári béke. Tanulmány

i5 eleinte rendben történhetett, de később tolongás s rendetlen futás lett a vége. Közbe megszólaltak a keresztény ágyuk i

s — a hidakat is talán elvitte az ár s ez okozta a katastrophát, hogy a jancsárok nagy része a Rábában lelte halálát. Habár a csatában résztvett összes szemtanuknak érdekükben állott a győzelem, mégis egy sem tud arról a Montecuccoli-féle »fényes rohamról«, melylyel a hosszú küzdelemtől kifáradt keresztény hadsereg a sánczokat bevette s mindenkit vagy kardélre hányt vagy a kiáradt folyóba szoritott volna. E helyett egyszerűen csak azt mondják, hogy a törökök maguk hagyták ott az árkokat, mihelyt a keresztény hadsereg ellenük felvonult. Tehát csak követték a visszavonulókat, összetorlódtakat s az árban élethalállal küzdőkre ágyúztak. Ennyire zsugorodik össze az a »fényes győzelem«, melyet a keresztények 3 kitűnő császári ezred megsemmisülésével elég drágán vásároltak meg. A sokat emiitett gazdag zsákmány is csak a csatában elhullottaktól összegyűjtött és a vizből kihalászott fegyverekből s az ott hagyott ágyukból állott. Az egymástól elütő adatokból a veszteséget pontosan megállapítani nem lehet; a különböző leírások szerint a török 10—16.000, a keresztények 3000—10.000 embert vesztettek. Még csak egy pont marad ezek után is teljes homályban, hogy miért nem követte a nagyvezér a túlsó partra győzelmes előhadát. Nottebohm,

1) az egyedül álló velenczei követjelentésre támaszkodva, azt a nagyon valószínűtlen adatot hozza fel okul, hogy Szent-Gotthárdnál a nagyvezér meg akart szabadulni néhány izgága alvezérétől s azért dobta oda áldozatul legjobb, de egyszersmind legfegyelmezetlenebb csapatait. Ha igaz is az, hogy a jancsárok és spahik 1656-tól négyszer lázadtak s a nagyvezér atyját is ') Idézett munkája 24. lapján.