Lipp Vilmos szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet évi jelentése 1875

LIPP Vilmos: A római agyagipar a vasm[egyei] régiségtárban

— 72 Ha különválasztjuk e kettőt, akkor a barbár jellegű edényeket — ezek alatt igen természetesen nem értjük a határozott kő- vagy bronczkori edényfajtákat — okvetlenül a rómaiakat megelőzött régibb korszakba kellene helyeznünk. Le ezen föltevésnek ellene mond az, hogy e bárbár munkákon majdnem mindig a római ízlés, római formák hol sikerült hol nem sikerült utánzását észlelhetjük. Azt nisszük tehát, hogy Savariában, a birodalmi középpontéi oly távol eső tartományi városban a benszülött barbár népség a római íoglalás után is rég megszokott készítményeit használta, melyek a hódítók civilisatori működése folytán alakban módosultak ugyan, de visszhatással voltak egyszersmind a tiszta római Ízlésre is, ugy hogy itt is, épugy mint más római provincziákban, minden műalkotásba a barbarizálás bizonyos foka vegyült. Ezen indok vezérelt tehát minket arra, hogy a római korszakból eredt minden edényeinket összefoglalva tárgyaljuk. De térjünk ismét vissza mécseinkhez. A régiek a mi viasz- és másféle gyertyáinkat nem ismerték, sem pedig a mai értelemben vett gyertyatartót. Voltak ugyan nekik kisebb nagyobb fáklyáik, gyantába vagy viaszba mártott köteleik (funales), de általános használatra csak a lámpa, mécs szolgált. Ez rendesen agyagból, néha érczból, kőből, sőt még arany s ezüstből is készült. A mécsek rendeltetésök szerint három osztályba sorozhatok. Az első osztályba tartoznak azok, melyek a templomokban és az istenitiszteletnél használtattak, a másodikba tesszük a házi, a harmadikba a sirmécseket. A mécsek alakjukra nézve is különbözők. Igaz ugyan, hogy nálunk tulnyomólag a hajócskaidommal találkozunk; de, kivált a drágább agyagból gyártottak különféle állatalakokat, vagy más, képzeletszülte idomokat mutatnak. A mécsekben kizárólag csak e czélra külön készített