Lipp Vilmos szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet évi jelentése 1875

LIPP Vilmos: A római agyagipar a vasm[egyei] régiségtárban

— 73 olajt égettek. A bél, melynek közvetítésével ez történt, a mécs nyujtványából, orrából állt ki. A két, három s több bélü mécs ugyanannyi külön nyujtványnyal birt. A mécsek vagy fülekkel voltak ellátva, melyek segélyével valahová fölakasztották, vagy fogantyúval, hogy kényelmesen egyik helyről a másikra vitethessenek. Mécstartók részint fából, részint érczból, melyekre a mécseket vagy ráaggatták, vagy csak ráhelyezték, sem voltak ritkák. A mécskészités a rómaiaknál tág teret nyújtott a legváltozatosabb müdiszités alkalmazására. Mindennemű istenségek ábrái, képzeleti alakok, jelenetek az ember életéből a bölcsőtől kezdve egész a sirig; mind az isteni tiszteletet, mind a nyilvános és közéletet érdeklő mozzanatok s vonatkozások tarka barka vegyületben fordulnak elö a mécseken. Még a legolcsóbb agyagmécsek is gyakran a művészi feltalálás bélyegét hordják magokon, s a rájok nyomott kis domborművek, melyek gyakran a legcsodálatosabb művészi szeszély , de mindig tisztult Ízléssel párosult teremtményei, az ókor kifogyhatlan képzőtehetségéről tesznek tanúbizonyságot. Hogy az ilyen magában véve csekély jelentőségű tárgyakra, mint a milyenek az agyagmécsek, a régiek annyi műgondot fordítottak, illetőleg pazaroltak, talán érthetővé lesz azon körülmény által, hogy azokat nemcsak szükséges házi eszköznek néztek, hanem újévi s másnemű ajándékul is használták, a lakhelyt diszitő csecsebecséknek tartották, a miért is a mécsgyárosok a művészek egy bizonyos osztályát képezték*). A mécsek azonkívül föliratos emlékek is. Legnagyobb része ugyanis, s tárlatunkban elég sajátságosan csak az egybélüek s minden egyéb művészi csint nélkülözők, bélyeggel van ellátva, mely szerény nézetünk szerint, nálunk csak a készítő nevét tünteti föl. E bélyegek a következők ; •) Pollux VII. 187.