Ilon Gábor: Százszorszépek. Emberábrázolás az őskori Nyugat-Magyrországon (Szombathely, 2007)

Kalicz Nándor: Az őskori agyagszobrászat kezdetei a Nyugat-Dunántúlon (Kr. e. 6000–Kr. e. 3000)

hangsúlyozása volt a fontos, ezért a lényegtelen részleteket többnyire elnagyolta, vagy el is hagyta. Olykor az alkotó egyéni érzéke hangsúlyosan emelkedik ki a közösség szabályai szerint készített átlagos színtű alkotások közül. AZ ÚJKŐKOR (NEOLITIKUM) LEGRÉGIBB IDŐSZAKA A RÉGIÓBAN (KB. KR.E. 6. ÉVEZRED ELSŐ FELE) A Starcevo kultúra és kultikus leletei a Dunántúlon Mai ismereteink szerint a Kr. e. 6. évezred első felében, vagyis csaknem 8000 éve szivárogtak az első élelemtermelők, növénytermelők és állattartók - közelebbről Horvátország, távolabbról a Balkán felől - a Dél-Dunántúlra, és így Zala megye területére is. Az első megismert lelőhelye után a Starcevo kultúrának nevezi a régészeti kutatás ezt a régészeti közösséget. Alföldi rokonuk, a kedvező földrajzi körülmények közé jutott Körös kultúra lelőhelyeinek száma 400. A Starcevo kultúra népessége azonban - feltehetően a sűrű erdőségek következtében - nem talált hasonlóan kedvező életfeltételeket a Dél-Dunántúlon, így itt ma is csak 27 lelőhelyről ismerjük - közülük Zalában 6 helyről - ezt a kultúrát. Kizárólag települési helyről kerültek elő leletei, de ezek megközelítően sem olyan intenzívek, mint az alföldiek. A Starcevo és Körös kultúra a balkán-égei nagy régió északi, perifériális vidéke, melyet a szellemi és anyagi kultúra szoros rokonsága kapcsol a déli eredő vidékhez. Ennek egyik megnyilvánulása a kis idolok, illetve torzóik jelenléte a leletek között. Régiónkban egy letört fejű zsírfarú, steatopyg torzó vált ismeretessé Gellénházán (Zala megye). Ezen kívül is csak egy idolfej ismeretes az egész Dél-Dunántúlról: egy idolfej a baranyai Lánycsókról - az Alföldön és a Balkánon is megszokott - a fejtől elkülöníthetetlen hosszú, ebben az esetben lapos felsőtesttel. Az idolokat a Kárpátmedencében tehát az újkőkor, más kifejezéssel, neolitikum korai időszakában kezdték készíteni az élelemtermelés és edényégetés kezdetével egy időben és hasonló technikával. Valószínű, hogy használatuk a földműveléssel kapcsolatos rítusokhoz tartozott. Feltehető, hogy az edényégetésben jártas személy készítette a kis szobrokat, amelyeket a közösség valamilyen rítushoz használt és a felhasználás után elpusztított, egy vagy több darabra tört és a használhatatlanná vált törött edények cserepeivel együtt az agyagkitermelő gödrökbe dobta. Ez az eljárás a neolitikum kezdetétől a késő rézkor végéig törvényszerűen ismétlődött. Gellénházán - a kis idoltorzón kívül - más olyan tárgy is előkerült, amely a rítussal, a ceremóniákkal hozható összefüggésbe. A kutatás egy része kis oltároknak minősíti a négylábú, négyszögletes talapzatra erősített félgömbös tálkákat, amelyekkel különböző, nem háztartási tevékenységet végeztek. Vannak, akik ezt vitatják, és az ilyen tárgyakat egyszerű mécsesnek vélik. Azonban ezek is mindig töredékekben kerülnek felszínre a települések hulladékgödreiből. Gellénházán csak oltárlábak kerültek elő, Becsehelyen (Zala megye) azonban egy helyreállítható példány is felszínre került. Eredeti felhasználási helyük a házakban, a rítusok helyén és még több feltételezhető - de pontosan még ismeretlen -helyen lehetett. Hangsúlyozni kell, hogy az oltártöredékek száma a Dél-Dunántúlon és a legszorosabban kapcsolódó Horvátországban is többszörösét teszik ki az idoloknak. A becsehelyi kis településen még egy olyan objektum feltárása is megtörtént, amely ugyancsak a nem mindennapi életvitel része lehetett. Ez egy mintegy 180 x 90 cm átmérőjű, hengeres, 90 cm mély, lapos aljú gödör, amelynek csak a legalján feküdt egy nagyméretű, és egy valamivel kisebb, élelem- vagy folyadéktartó edény jelentős része, továbbá egy ép, talpas serleg. Az objektum jellegén és az edény állapotán, helyzetén kívül a nagy edény érdemel különleges figyelmet. Ugyanis az edény nyakától a hasáig a két szemben lévő oldalon egy-egy, mintegy 30 cm magas, keskeny, benyomkodott, plasztikus agyaglécből rátapasztott, végsőkig stilizált emberi alak reliefje látható, könyökben lehajló karokkal. A deréktájtól pedig valamiféle öltözetet jelző zsinór- vagy rojtszerűséget alakítottak ki, ugyancsak benyomkodott, lecsüngő agyaglécekből. A két emberi ikeralak az edény különleges voltát hangsúlyozza. A becsehelyi ábrázolások különleges megformálása tökéletesen megegyezik a több mint 200 km távolságban, délkeletre fekvő horvátországi településeken talált töredékekkel, amelyek nemcsak az összefüggéseket és azok származási helyét jelzik, de az alkotás távoli területeken is érvényesülő szellemi közösség bizonyos szabályait is. A nagyfelületű ásatásokon az is bebizonyosodott, hogy az idolok számát egy-egy lelőhelyen nemcsak az ásatások mérete szabja meg, hanem az ott élt közösségnek az idolok készítéséhez és felhasználásához kapcsolódó igénye is. Az idolok készítése és használata ugyan a korai neolitikumtól (kb. a Kr. e. 6000-től) a neolitikum végéig folyamatosan, a késő rézkorig, kisebb kihagyásokkal a rézkor késői szakaszáig (kb. Kr. e. 3000-ig), vagyis mintegy 3000 éven keresztül megvolt, de ez nem jelentett még egy kultúrán, sőt egyes közösségeken belül sem azonos mennyiségi arányokat. Még inkább érvényesül ez a különbözőség az eltérő kultúrák között és az egymást követő kultúrák még jelentősebb eltéréseket eredményezhettek az idolok számának egymáshoz viszonyuló arányában. A kárpát-medencei idolok készítése, mely a nyugat-, közép- és kelet-európai paleolit korúakkal nem volt kapcsolatban, a földművelésre való áttéréssel kezdődött a Közel-Keleten, a Kr. e. 9. évezredtől. A folyamat - a földművelést terjesztő - népi vándorlással a 7. évezredben jutott el a Balkán-félsziget déli részére. A görögországi kis szobrok magukon viselik az