Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN Köteles hal A halgazdálkodás bevezetésének időszaka időben összeesik az ellenreformáció idejével. A földesúr ismét katolikus lett és mint ilyen, keményen megkövetelte alattvalóitól a nagyböjt betartását. Ezzel kapcsolatosan azonban konfliktus alakult ki, mert a jobbágyok többsége még továbbra is evangélikus maradt, akiknek a böjthöz nem volt szükségük a halra. Korábban az uradalmak halas vizei szabadok voltak, most azonban, amikor az mind tilalmas lett, az úr gondoskodott a böjti hal biztosításáról úgy, hogy az uradalmak területére halat küldtek ki, aminek az árát a bírónak kellett behajtania. Általános lett a halkényszer, a köteles halat kirótták az egyes sáfárságokra, tartományokra. Erre akkor került sor, amikor a tógazdaság már elég halat termelt. Ezt a gráci halpiacon jó pénzen értékesítették, mert ezt a jobbágyok nem tudták megfizetni, így nem ez a hal lett a „köteles hal", hanem erre olcsóbb halat vásároltak. A friss hal és a sós viza elérhető volt ugyan, de ez áru lett. Már korábbi, 1610 utáni évekből származó forrás szerint is így volt: „Beczben tartottak az Heringet Taller 32. Meli Thungba vagyon 1200 Heringek. Az kit tartott Talléron 16. Abba vagyon 800. A (tartományokban) 20 Tung hering kellene." Mivel nemcsak az úr, hanem a jobbágyai - sőt, igazán ők! -is pénzhiánnyal küzdöttek, ezzel a kényszerrel a böjti idő igencsak terhes lett. Volt azonban olyan év is, így az 1634., amikor B. Ádám száz heringet visszakért abból, amit még nem osztottak el. A halért behajtott összeget „heringpénznek" nevezték. (F. 35) A köteles hering nem maradt sokáig, helyét a tolnai-mohácsi Duna-szakaszról hozott hal foglalta el. Ebből az apró halat a tartományokban osztották szét, de gyakran az el nem adott vizára is sor került. Ekkor már a köteles hal mennyisége erősen megnőtt, és evvel együtt a jobbágyság terhe is. Számukra mindegy volt, hogy heringet vagy sós halat osztottak rájuk, a sós hal viszont az úrnak ekkor már kevesebbe került, a behajtott összeg azonban nem csökkent. 1641. március 20-án, a böjt idején kiosztott hal kimutatását ismerjük. (F. 36) A halpénz behajtása nem mindig volt könnyű, a pénz nehezen jött. így 1642 júliusában sem jött be a száraz hal ára. (F. 37) Ekkor sós halat küldtek a tartományokba, ez azonban nem látszik rendszeresnek. 1649. március 9-én Jobbágy Jeremiás ír a sóshal-rendelésről. (F. 38) Az 1649 utáni évekből megritkulnak az erre vonatkozó adatok. Csak 1655. február 2-i keltezéssel találunk ismét hivatkozást a köteles halra, amikor az újvári ispán, Szili Márton ír erről. Nehezen jön össze a köteles hal ára és Batthyány Ádám ezt sürgette. Szili levelében megnyugtatja, hogy a bírók már ígérték a pénzt; majd a karika halakról ír, amit hordóban küld. (F. 39) 186