Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. ségű halra volt szüksége. Nem szabad elfelejtenünk, hogy némelyik kolostorban az örök vagy egyszerű fogadalmat tett szerzetesek száma meghaladta a hatszázat így a haligény is nagy volt. E folyók mentén fokozott városalakulás kezdődött, növekedett az élelmiszertermeléssel nem foglalkozó polgári lakosság száma. Ez a folyamat kihatott a paraszti árutermelésre, és az egyházi előírások következtében (a böjti napok nagy száma) egyre több halra volt szükség. A kolostorok érdekében állt az eredményes halászat, de az is, hogy a halállomány a lehalászás következtében ne menjen tönkre. A tavak sagena-beosztása itt nem volt lehetséges, az ehhez tartozó nagy vízfelület hiányzott. A folyóvizeket nem széltükben hanem hosszában osztották fel. A víz szélességétől függően, a halbőség ismeretében adományoztak egy-egy kolostornak bizonyos hosszúságú halászó vizet. Ezt „Waid"-ra osztották fel. Egy Waid egyenlő jogi értékű volt a tavak szagéna felületével. A halászbokornak ugyanolyan jogai voltak, mint a tavakéinak. A húzóhálót itt is „sagenának" nevezték az okiratok. A bokor tulajdonjoga itt is örökség alapján ment apáról fiúra. A folyók szerszám-együttese nem egyezett meg a tavakéival. A tavakon jelentéktelen volt a partmenti kishalászat, a folyók mellékén viszont ennek nagy fontossága volt. A folyami halászathoz nemcsak a meder tartozott, hanem az árterület is, mely nem ment át a paraszti alattvalók urbariális gazdaságába. Itt is meg voltak a „halászházak" (Fischerhauser), amelyek nemcsak a Waid tulajdonosának lakását, egy bizonyos formájú üzemi központot jelentettek, hanem a földesúrral szemben jogi önállósággal rendelkeztek. A folyami halászatnál több halászra volt szükség és a szerszám szerinti feladatok is megoszlottak. A Waid-halászok általában a folyóvízen dolgoztak. A partmentén és az árterületen a „Bestandfischer", a halászbérlők voltak otthon. Itt voltak olyan halászok, akik csak kisszerszámmal dolgozhattak, és olyanok is, akiknek főeszköze a horog volt, kétközhálószerű szerszámot csak az öntésekben használhattak. Az előbbit „Garnler"-nek, azaz fonalból készült szerszám használóinak nevezték, az utóbbit „Schnierer"-nek, (zsinóros) azaz olyannak, aki különböző horoggal biztosította megélhetését. A tavak partja nem volt széles, lapos felületű, alig 20-30 méterre már meredek volt. Itt a varsákat, különböző horgokat a kishalászok használták, de halfogó építmények emelésére adataink szerint nem került sor, ilyesmit csak a tó lefolyásában vertek. A folyókon de a patakokon is általánossá váltak a halfogó szerkezetek. A patakokon a víz beszűkítésébe varsát fektettek be. Az orvhalászok, elsősorban a hegyipatakokon a vizet le is vezették, és kézzel, merítőhálóval gyűjtötték be a szárazra került halat. Ez ugyan szigorúan tiltott volt, de a patakmalmok tulajdonosainak, a hámorok „Hammerherr"-ének megengedték bizonyos körülmények között, hogy a vizet (általában három napra) átvezessék. 135