Horváth Sándor: Álomból rémálomba. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc (Szombathely, 2006)

III. rész Burgenland és 1956 - Perschy, Jakob: Menekültsorsok

BURGENLAND ÉS 1956 „átnevelőtáborokba" kerülnek, melyek a ritkán lakott alföldi megyékben mint Bács-Kiskun vagy Csongrád voltak felállítva. 1953 tavaszán az azonos nevű apa, Smuk András, egy ilyen deportálás elől menekülve lépi át az országhatárt s szökik M osonta rcsára (Andau). Három és fél éven keresztül él a Magyarországon hagyott feleség és anya a kicsi Andrással és az idősebb leánytestvérével hírek nélkül. A helyzetet fokozza, hogy nem sokkal az apa elmenekülése után derül ki, hogy az anya ismét terhes. 1953 késő őszén születik meg a kis fiútestvér, Rezső, akiről az apa egyáltalán nem tud. Az „ismeretlen tartózkodású" apa a totalitárius hatalom teljes kiszolgáltatottjává tette az egész otthon maradt családot. Az anyát többször beidézik, éjszakánként az ÁVH

1 emberei figyelik a házat. Hisz könnyen előfordulhat, hogy az apa egyáltalán nincs messze és éjszakánként esetleg hazalátogat... Azonban az apa viszonylag messze van. Sikeres menekülése után nem tartózkodott sokáig Burgenlandban. Ez a tartomány ugyanis akkoriban még szovjet megszállási övezet volt, s így fennállt a letartóztatás és kiszolgáltatás veszélye. Hamarosan odébbállt Steiermarkba, ahol sikerült neki Gaishornban (a felső-steier Palten-völgyben) szerény egzisztenciát felépíteni és várta az alkalmas pillanatot, hogy újra kapcsolatba lépjen családjával. Ez a magyarországi népfelkeléssel érkezett meg, s már 1956. október 23-án, egy nappal az egyetemisták legendás hírű budapesti nagygyűlése után, amely a Petőfi téri demonstrációval folytatódott, Smuk András megérkezett Pusztasomorjára. Hitt a forradalom győzelmében, és azt remélte, hogy immár családjával együtt ismét Pusztasomorján gazdálkodhat. Tíz nap múltán azonban, a forradalom sikertelen kimenetele láttán, az egész Smuk család készen állt a menekülésre. Nekik nem kell egyetlen kézipoggyászra szorítkozniuk, mint számtalan követőjüknek, hiszen lovaskocsival indulnak útnak, s az apa személyesen kalauzolja őket Ausztriában. Ez a menekülés 1956. november 4-én minden feltűnés nélkül meg is történik. A határ nyitva és szabadon lehet használni a régi utat Pusztasomorja és Mosontarcsa (Andau) között, mint a régi szép időkben. És ezen a napon ismét sokat és sokan használják. „Pirosan kikövezett úton" tették meg a határhoz vezető utolsó szakaszt, emlékszik vissza Dr. Smuk András: A legtöbb menkülő ugyanis itt még gyorsan megszabadult párttagsági könyvétől. A következő maradandó élmény az akkor kilenc éves kisfiúban a szükségszállás volt egy nezsideri (Neusiedl am See) kaszárnyában. Akkoriban még nem volt helyreállítva, a kitört ablakokon keresztül süvített a szél a nagy hidegben. A falusiak takarókat, szalmát, élelmiszert adtak, egyáltalán az osztrák embereknek a magyar menekültek számára nyújtott segítőkészsége óriási volt. Ezt követően Steiermarkban, a családi Odüsszeia végállomásán is, élvezhették a helybéliek szívélyes támogatását, pedig itt már viszonylag messze voltak a drámai eseményektől, messze a burgenlandi határvidéktől. Steiermarkban Andrást rögtön beíratták az általános iskolába és megtanult németül. Kérdésemre, nem diszkriminálták-e a steiermarki általános iskolában őt, az idegen gyereket, a „magyart", aki alig beszélt németül, pláne nem a steieri dialektust, Dr. Smuk inkább az ellenkezőjére emlékszik: egy kicsit „hősnek" tekintették, aki forradalmat élt meg és menkülést élt át, inkább csodálták mint gúnyolták vagy mellőzték. Annak ellenére, hogy ő, a kisgyerek Pusztasomorján egyáltalán nem értesült a népfelkelésről. Viszont amennyire simán ment családja menekülése, annyira szomorú volt október 26-án a mosonmagyaróvári

2 tragikus események kapcsán egyik tizenhat éves unokafivérének haláláról tudomást szerezni. Bármennyire is barátságosak voltak a steierek, a Smuk család 1958-ban Bécsbe költözött, mert az apa itt jobb szakmai lehetőségeket látott. András pedig, sok menkülttársához hasonlóan egy innsbrucki magyar nyelvű internátusba került. Ezenkívül volt még néhány magyar középiskola a nyugati tartományokban. Arra az eshetőségre, olyan messze a magyar határtól, véli Dr. Smuk, ha netán hirtelen felforrósodna a „hidegháború". Az innsbrucki iskolában még az érettségi hagyományokat is „á la hongroise" ápolhatták: az érettségizők ajándékba kapott tarisznyával a vállukon ballagtak az osztálytermeken keresztül. 131