Körmend mezőváros kézművesei a XVII-XIX. Században (Fontes Castriferriensis 2. Szombathely, 2004)

NAGY ZOLTÁN: KÖRMEND MEZŐVÁROS KÉZMŰVESEI A 17-19. SZÁZADBAN E lakomák nélkül is tetemes összegre rúgott a mesterré válás, hiszen a körmendi csizmadiák articulusa megengedte, hogy a jelölt mestertaxa felét, 8 forintot egy éven belül fizethesse ki, de ezen idő alatt legényt és inast nem tarthatott. A költséges remekkészítés is megnehezíthette a céhbeállást, ezért a 18. századi céhlevelek mind a mesterasztal megadását, mind pedig a hiábavaló (drága) mesterremek készíttetését is tilalmazták. A takács céh articulusai így rendelkeznek: „Remeknek megcsinálására légyen úgy elrendelve, hogy az sokból ne álljon, hanem anak hasznát venni, és könnyen pénzre fordítani lehessen (a céh hasznára), mely elkészített remek azután a céhbeli emberek által megvizsgáltassék...", minden vendégeskedések és iddogálások megtiltatnak, „nem is lészen szabad ezen céheknek az olyan új mestereket vagy ebéd, vagy ital adással akármely szín alatt terhelni. " A céh tagsága előtt felavatott kézművest e mesterremekre vonatkozó megjegyzésekkel együtt beírták a mesterkönyvbe, mint azt Raposa Imre 1852. évben elkészített remekrajzáról leolvashatjuk. Ettől az időtől fogva a mestert folyamatosan nyilvántartották, nevéhez a céhbe negyedévenként, „kántornapon" befizetett adóját, esetleges tartozásait, netán a rá kimért büntetéspénzt feljegyezték. A mesternek a „törvény szerént" egy éven belül meg kellett házasodnia. Előnyt jelentett számára, ha megözvegyült mesternét vett el, mert ekkor csak fél taxát kellett fizetnie. Az özvegyen maradt mesterné pedig addig maradhatott a céh tagja, „míg urának nevét viseli". Ha nem kézművessel, illetve céhbe tartozóval kötött házasságot a mesterré ütött legény, úgy iparra való jogát elvesztette. Az új mesternek lehetősége nyílt műhelyt alapítani, vagy egy korábbit továbbvinni úgy, hogy legfeljebb két legényt és három inast tarthatott, de csak a céhmester „hírével", azaz beleegyezésével. A munkaerő elosztását szintén a céhmester gyakorolta csakúgy, mint a nyersanyag piaci kínálatának igazságos elosztását. Mester fia kiváltságban részesült, kevesebb terheket kellett a céhbeállás alkalmával viselnie, rendszerint fele költség hárult rá. A céhlevél szigorúan szabályozta a legényeknek fizetendő hetibért is, mely 1661-ben „32 pénznél több" nem lehetett. A 18. században viszont a vármegyei limitáció szerint számolhattak fel munkadíjat. A munkaidő kötött volt, a céhszabályzat pontosan meghatározta a mesterlegény számára, hogy meghatározott keresményén felül mikor, mennyit számíthat fel magának. „A mesterlegény nappal az ura dolgát tartozik tenni, este 9 után ha ura foltjábul dolgozik fele az uráé, fele az övé, ha pedig a folt fonál a 24