Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 1 2001. közönséges fazekasagyag. A kísérletezés évszázadai alatt minden bizonnyal ezért találjuk a keménycserép gyárak kínálatában is a szépen csengő agyagpipát, mert a porcelánnal versengő majolika gyártáshoz hasonlóan jó minőségű anyag állhatott rendelkezésükre. A tapasztalatok azt mutatták, hogy a jó tartású, fehér színű pipaagyag égetés után is megtartotta színét, ebből lett a kedvelt kávéházi pipa. Adataink közül válogatva megemlíthetjük, hogy pl. a nyíregyházi pipások a közeli tiszadobi agyagból dolgoztak, a debreceniek pedig a tágas határukban található körtvélyszegi pipagödrökből termelték ki a jó sűrű agyagot. Ha fehér pipát szerettek volna készíteni, akkor bizony nagyobb távolságról, - a Miskolc melletti Görömbölyről kellett hozatniuk az alapanyagot. Fontos követelmény volt - akárcsak a fazekasagyag esetében is -, hogy mész és vasmentesnek kellett lennie. A selmeci pipát a híres, közeli osztralukai, kövér, hőálló és vörös agyag keverékéből állították össze. Az égetés során a vörös agyag a pipa magas fényét garantálta, míg a fehér kellő keménységét biztosította. A kitermelt agyagot gondos iszapolással készítették elő a formázásra. A teljesen folyóssá tett anyagot egy télen át fakádban szikkasztották, majd több szűrőn át eresztve megtisztították. Ekkor kellett eltávolítaniuk a „veres parazsat" és a kisebb-nagyobb kavicsokat, mert ezektől teljesen mentesnek kellett lenni az előkészített agyagnak. Az iszapolt, szikkasztott, vasrúddal megdagasztott „karmolászott" agyagból téglányi darabokat vágtak ki. Kaparókéssel leveles darabokra metélték, majd kevés vízzel képlékeny tömbbe formálták. A kimunkált agyagból a „pipacsináló mester" munkába vett egy kis darabot, azt sodrás által rúd vagy hurka alakúvá nyújtotta meg. Ebből az agyagból 24-28 darabot - két tucatnyit - kisodort, amit gúlába összerakott. A fél-egy óráig pihentetett agyagból aztán elővett egy „sodrást", és belétette a fából készült facsapot, vagy szarudugót, majd derékszögbe hajtotta a hurkát, két oldalánál benyomta és betettte a pipaformába. Mielőtt ezt a műveletet elvégezte volna, lenolaj és petróleum keverékével bekente az agyaghurkát, hogy ne ragadjon bele a préselőformába. Ezek a formák általában sárgarézből készültek, de használtak ónbetétes fa, gipsz, bronz sőt öntöttvasból gyártottakat is. A debreceni Déri Múzeum a régi világból őriz két különleges, égetett agyagból készült formát is, melyeken 1817, 1840 évszám található. Ezek a két félből álló pipaformák, melyekbe esetenként a minta is be volt már vésve, kis pálcikákkal illeszkedtek össze. Ha a pipakészítő présgéppel nem rendelkezett, vagy csavaros prést sem használt, akkor egyszerűen az agyaggal megtöltött mintát térde közé fogta, s ott azt erősen megszorította. Ezután egy nyeles dugóval kialakította a pipafej üregét, majd a megformált pipát a lyukszúró drót segítségével kivette a formából. Ezt követően késsel, vagy szabadkézzel le kellett pucolnia, a két fél forma összeilleszkedési helyein kitüremkedett sorjáktól meg kellett szabadítania. A végső simítást egyesek pipakefével, ecsettel végezték, simára simogatva a pipa nedves felületét, majd következhetett a mesterjegyek beütése (LXIV. t. VL9, LXXXVI. t. VL1) 33