Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)
NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN Amennyiben a pipák mintásak lettek, úgy a „figurák, tájképek" már a formába eleve be voltak gravírozva. Ha ezeket még tovább akarták díszíteni, úgy mintázófákkal, vasakkal vagy rezekkel (LI. t. K8) akár ki is cifrázhatták. A finom, igényes pipákat „megüvegezték", azaz egy üvegpálcával vagy polírkővel, esetleg nyéllel ellátott achátkővel, agancsdarabbal, vagy állati foggal polírozták, hogy az így kezelt pipák bársonyos fényűvé váljanak égetés után. E műveletet követően a kész pipákat szeges -állítóra téve árnyas helyen néhány napig szárították. Ez a szárító alkalmatosság lényegében egy négyszög alakú deszkalap volt, mely sűrűn be volt verve méretes szegekkel. Egymástól olyan távolságra álltak a szegek, hogy a szájukkal lefelé fordítva rájuk akaszthassák a nyers pipákat úgy, hogy egymáshoz ne érjenek. Debrecenben egy ilyen szárítódeszkára 105 szeg volt verve, melyre ugyanannyi pipa került, mert „rendesen 100 darab volt számos, 5 romlásra volt hagyva", azaz az 5 %-os selejt a termelésbe - a tapasztalati úton - már eleve be volt számítva. Ezt a gyakorlatot figyelembe véve könnyen ki tudjuk számítani azt, hogy a földbe került minden öt selejtes pipadarabhoz 100 ép tartozhatott. E számításból pedig közvetett úton néprajzi egy-egy műhely évi termelése is kiszámítható. A pipák égetését katlanban vagy kemencében végezték. Adatok bizonyítják, hogy a XIX. század elején Bonyhádon Marcus Saurvein pipakészítő mesternek, - ki 5 legénynek adott kenyeret -, olyan égető kemencéje volt, melyben egyszerre 500 darabot tudtak kiégetni (Forrás: 4.). Az agyagpipákat a legegyszerűbb fazekas kemencében is jól ki lehet égetni. A kerek aljú, hajlott oldalú, nyitott tetejű, földdel kitapasztott fenekű kemencében két ajtót vágtak egymással szemben, hogy megfelelő légáramot biztosítsanak. A tűzálló agyagból készült állványokra helyezett pipákat a tűztérbe helyezve gondosan körülrakták tűzifával. Néhány óráig lassan tüzeltek, majd fokozatosan 1.000 C°-ra melegítették a kemencét, így biztosították a kiégetéshez szükséges megfelelő hőt. Egyesek kiégetés előtt a pipákat fehér méhviaszból készült „firmájsz"-szal - szappan, visz, gumitragan keverékével - kenték be, majd puha ronggyal fényesítették, hogy szép, bársonyos fényt kapjon. A piros, terrakotta pipákat is fényezték. A méhviasz kezeléssel azt érték el, hogy nemcsak szép fényes, hanem tapintásra is kellemes lett az agyagpipa. A pettyezést pedig úgy készítették, hogy a pipát korompéppel bekenték, és csak ezután égették. Ha kívülről színezni akarták a pipákat, úgy alkoholban oldott sárga, piros, zöld, barna, fekete festékkel kezelték azokat. Néhány helyen a pipákat agyaggal bevont, dróthálóval befont edénybe tették, melybe fűrészport szórtak, majd fával fűtött, lefolytott kemencében égették ki. A fekete pipák barna-fekete színét a fűrészpor füstjétől kapta, de hogy még sötétebb legyen szalmalángon füstölték is azokat. A finomabban iszapolt agyagpipák vízállóságának fokozására szolgált az agyagmázak használata. A máz egészen finoman iszapolt agyag volt, melyhez szódát, hamuzsírt, bóraxot adagoltak. Ez a bevonat kiégetés 34
