Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)

NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN belvárosban újonnan előkerült töredékek között - meglepetésünkre palmettadíszes kis pecsételőkkel díszített turbános fej töredéke is előkerült, így nem lehetetlen, hogy a kőszegi darab is a közelben készült. A tucatnyi ásatag cseréppipa között égett belsejű, tehát földben is kormos Honig Wc Schemnitz bepecsételésű (KVM 99.70.1.3) és ugyancsak égett homokszínű, turbános gombú, rovátkolt, bepecsételt rozettaval díszített töredéket is tanulmányozhattunk (KVM 99.64.6.14). Végezetül a szombathelyi Savaria Múzeum régészeti osztályának romkerti, Kőszegi utcai, főtéri ásatásaiból származó pipáit vettük kézbe. A Romkert területéről került elő egy nehéz, vörösre kiégő agyagból készült, nyakán zsinórdíszes, vaskos, recézett szélű pipakarimával bíró talptöredék, melynek oldalában téglalap mezőben Math:Rauch Selmecbányái pipakészítő névbélyegzője van beütve. Az itt alkalmazott betűtípusok nem azonosak a XIX. sz. első felében használt talpas betűk formájával, leginkább a XVIII. században használt nyomdai klisék - eltérően az ismert gyakorlattól negatív képével azonosak. Ezen ismérvek alapján e töredékes pipát korai XIX. sz. elején készült darabnak becsüljük meg. Egy szép „halszemmintás" paszományzsinór díszítésű fekete pipatöredék hasonmása Körmendről is ismeretes, így a SAV. 71.1.671 leltárszámú töredékről feltételezhetem, hogy a közelben készült (LI. t. Sz. 7). A körmendi Monaco, Rákóczi út 55. sz. alatti lelőhelyről és a Vasvárról, Bonyhádról, Pápáról származó, nagy mennyiségű pipatöredéket egymással is összehasonlítva a mellékletben szerkesztett táblákon és a függelékben szereplő táblázatok adataiként mutatjuk be. Agyagpipák készítése hajdanán A földből előkerült törött cseréppipa életének rövidke szakaszát, amíg a képlékeny anyagból cseréppé változik, megkíséreljük felidézni elfeledett régi írások, néprajzi lejegyzések nyomán. E patinás mesterség fortélyait - hogyan is készültek az agyagpipák hajdanán - már századokkal korábban: 1688-ban, 1772-ben és 1796-ban külhoni szakírók könyvbe foglalták (Levárdy, 1999. 73. p.), de a magyarországi néprajzkutatók is foglalkoztak vele (Ecsedi István, 1932., Bakó Ferenc, 1957., Nyárády Mihály, 1961.). A szakirodalmi adatok összességét tekintve azt tapasztaljuk, hogy lényegében tekintve az agyagpipakészítés munkamenete és módja az évszázadok során alig változott, bárhol is fogtak hozzá, csupán a technológiai fejlődést követően a gépesítés foka növelte a termelést az egyes műhelyekben. Olvasmányainkból kitűnik, hogy a pipakészítés ott vert tartósan gyökeret - Holies, Pápa, Városlőd, Selmec, Debrecen, - ahol könnyen elérhető módon jó minőségű alapanyaghoz, azaz finom, könnyedén megmunkálható, préselést jól tűrő agyaghoz jutottak. Egyes szerzők szerint a pipaagyag nem olyan finom, mint a porcelánföld, de jobb minőségű, mint a tucatárú készítésére használt 32